André Krisztina kikívánkozó pillanatai, avagy interjú az Átutazó blog szerzőjével

André Krisztina kikívánkozó pillanatai, avagy interjú az Átutazó blog szerzőjével

Egy héttel ezelőtt bemutattam nektek egy lányt, aki hiszi, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon, és csak rajtunk múlik, hogy mennyi kincset raktározunk a zsebeinkbe, és mit hagyunk a Földön magunkból vagy épp magunk után.
Most pedig elhoztam a vele készített interjút, melyből sok minden kiderül.
Remélem, bennetek is „felkapcsolja a villanyt”, és elgondolkoztok azon, hogy nyitott szemmel kell járnunk, és mindent meg és át kell élnünk. Bennem André Krisztina ezt tudatosította a személyiségével.

1454457_10202475161070038_639144447_n

André Krisztina

Mikor és hogyan született meg benned az írás gondolata?

Mindig is a legőszintébb önkifejezési módnak tartottam az írást, de arról, hogy mikor lett egy korrektúrázható, bekezdésekbe szedhető valami a gondolataimból, arról fogalmam sincs.

Milyen indíttatásból nyitottál blogot?

Az Átutazó előtt volt egy fotóblogom, amin általam készített képek mellé néha írtam egy agymenést. Többen mondták, hogy a szövegecske által vált egésszé a történet számukra. Később a blogot kitöröltem, és Facebook oldallal helyettesítettem. Idővel hiányozni kezdtek a blogolással járó apróságok: a blog technikai pepecsmunkájától elkezdve az olvasóközösség figyelésén át, a keresőszavakon való kacagásig. Akkor született az Átutazó. Mivel a fotóknak volt már más saját kicsi “kuckója”, úgy gondoltam ideje műfajt váltani.

A blogod címe Átutazó. Miért pont ezt választottad, mi a magyarázat rá?

A cím egyfajta szemléletet jelöl. Engem mindig arra emlékeztet, hogy nemrég jöttünk, de nem lehet tudni, hogy meddig vagyunk még ezen a világon. Vigyáznunk kell az útitársakra és tudatosítanunk kell, hogy főként rajtunk múlik az, hogy mennyit látunk a világból és mit hagyunk itt magunk után/magunkból.

Az archívum alapján 2012 novemberére nyúlik vissza a blog létrehozása, a bejegyzéseid száma ehhez mérten nagyon kevés. Kitörölted őket vagy ennyit írtál az egy év alatt? Mi az oka?

Szó sincs törlésről. Sokféle word dokumentum lapul még itt-ott, de valahogy egyik se tűnt közölnivalónak. Néha egy-egy régebb kaparmányom átértékelődik, és akkor közzéteszem, de elég lassú folyamat ez.
Emellett van, amikor valami annyira őszinte, annyira személyes, hogy nem tartom helyesnek közölni, még egy fél publikus helyen se.

Két kategóriába csoportosítod az írásaidat. „Szerintem…” és „Átutazás”. Mit jelent a két csoport? Milyen írásokat sorolsz be az egyikbe, és milyeneket a másikba?

Az „Átutazás” kategória, az egy nagyobbacska projektnek a bugyra, amiből még csak néhány részlet jelenik ott meg, de alakulgat, és már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tudok kihozni belőle. Ellenben a „Szerintem…” meghagyja számomra azt a lehetőséget – anélkül, hogy az a néhány látogatom összekavarodjon a témák között -, hogy véleményt nyilvánítsak és egymásba nem fűzhető agymenéseket is megjelenítsek.

Privát beszélgetésünkben elárultad, hogy a baráti körödből körülbelül csak öt ember tud az internetes naplód létezéséről. Szándékosan titkolod? Félsz a kitárulkozástól?

Amikor a Fényszennyezés címet viselő fotóblogomat szerkesztgettem, akkor az teljesen nyilvános volt, de azzal kellett szembesülnöm, hogy ugyanazok az emberek méltatják csak figyelemmel és emiatt el lettem kényeztetve a bókjaikkal, pedig nem ezt akartam. Ha dicséretre vágytam volna, akkor előhívatom a képeket és mutogatom a családomnak. Ehelyett azt akartam, hogy alkotók – akik ugyanúgy szeretik a fotózást, mint én, csak ügyesebben művelik – építő kritikával bombázzanak, segítve eljutni a kattogtatástól a komponálásig. Ezért tud nagyon kevés ember az Átutazóról. Kizárólag csak olyan embereknek mutattam meg, akik a fejemhez merik vágni, ha valami gyenge, ugyanakkor egy ölelés kíséretében közlik, ha tetszett, amit írtam. Pozitív csalódásként ért, hogy olyan emberek ajánlanak a blogukon “olvasnivalóként”, akiket egyáltalán nem ismerek, és fogalmam sincs, hogyan találtak rám. Erre a fajta visszajelzésre vágytam, mert szerintem már akkor megéri bármilyen “tákolmányt” közzétenni, ha egy embernek érdek nélkül tetszik.

Ennek ellenére most még is elvállaltad az interjút, sőt még nagyon győzködni sem kellett azért, hogy felvállald az igazi neved. Miért szeretnél a Lendület oldalán szerepelni?

Többször beigazolódott rövid életem során, hogy nincsenek véletlenek. Amikor láttam a két értesítést a blogon (az egyik az interjúra való felkérésed, a másik az egyéves blog szülinapra figyelmet felhívó emlékeztető volt), akkor nagyot mosolyogtam és azonnal eldöntöttem, hogy erre igent kell mondani. Felvállalom, mert sem a véleményemet, sem a nevemet nem szégyellem, és talán elég volt ez az egy év arra, hogy kitapasztaljam a névtelenség előnyeit és hátrányait. Azért vannak határok számomra: abban biztos vagyok, ezután sem fogom félóránként posztolni a blogot a falamon. Akit érdekel, megtalálja, akit meg nem, annak nincs jogom a képébe tolni.
Illetve hozzátenném, hogy a Lendületet még akkor ismertem meg, mikor megkaptam ajándékba Albert Timi könyvét, és az elolvasása után kíváncsi lettem, hogy ez a modern kori blogos tündérmese honnan indult és hol tart. Aztán szépen lassan felfedeztem magamnak néhány Lendület szerkesztőt, akik gyakran biztosították a hidegrázós-ráeszmélős olvasási élményt számomra. Így főleg nem volt kérdés, igent mondjak-e.

Szabadidődben pillanatokat is szoktál megörökíteni. Mit ad neked a fotózás? Egyfajta önkifejezés számodra ez is?

Annál jóval több. Számomra inkább valamilyenfajta folyamatos (ön)ösztönzés; meglátni az értéket, legyen az szemet nyugtató vagy akár felkavaró. Persze az is nagy vágyam, hogy mások tekintetét is néha arra tereljem, amerre magától nem indulna el.

A blogba közölt írásokon kívül, őrzöl otthon a kis fiókodban, esetleg egy füzetben műveket? Milyen műfajban alkotsz még?

Van a számítógépen, füzetek hátában, hányódó cetliken, határidőnaplókban, de kifejezetten erre szentelt jegyzettömbben is. Van néhány vers, írtam mesét is, de talán amit leginkább a magaménak érzek az a blogon közölt valami.

Szoktál olvasni? Mi a véleményed a kortárs irodalomról?

Nagy könyvmoly vagyok. Majdnem minden bánatomra és örömömre könyvvel reagálok. Nehéz egységes véleményt alkotni a kortárs irodalomról, addig, amíg van, aki mindenféle ponyvát és botránykönyvet irodalomként nevez meg. Biztosan szükség van rájuk és megvan a vásárlóközönségük, de szerintem az irodalom mást jelent. A kortárs alkotók közül nagy kedvenceim Bodor Ádám, Esterházy Péter, Fodor Ákos, Varró Dani, Bartis Attila, Szalóczi Dani. De odáig vagyok Peter Marshall, Pilinszky vagy Örkény írásaiért is, csak sajnos őket már nem hallgatom író-olvasó találkozókon. Emellett szerintem rengeteg tehetség kallódik alig olvasott kulturális folyóiratok hasábjaiban (vagy az íróasztal fiókja mellett), akik valamiért kevesebb figyelmet kapnak.

Vannak terveid később az írással kapcsolatban vagy csak amolyan hobbiként tekintesz rá?

Valahogy az írás nekem egy olyan alapjáraton futó, soha le nem fagyó program. Hogy valaha ezért nekem pénzt fognak-e adni… Nem hinném. De nem is gondolom, hogy egy lapon lehet emlegetni a magamnak/magamért való írogatást, a célközönséget ismerő és mások koncepcióit követő írással. Nem tartom feljebbvalónak egyiket sem, de szerintem nagy a különbség.

Jelenleg még tanulsz. Milyen pályára készülsz, hogy képzeled el a jövődet?

Kommunikáció és közkapcsolatok szakra készülök. Nincs még pontos terv, csak rengeteg álommunkahely, amiből remélem sok munkával sikerül olyasvalamit gyúrnom, ami mellett nem halok éhen, de nem is a pénzért fogom szeretni.

Köszönjük szépen a válaszokat Krisztinek, és kívánjuk, hogy álmai valóra váljanak!

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK” felirattal.

1 comment

Szólj hozzánk!