Nagyon érdekes jelenség az, amikor az emberrel megtörténik A dolog. Az, hogy azután hogyan viszonyulnak hozzá az ismerősei, családtagjai, esetleges barátai.
Erről a témáról csak most tudok érdemlegeset írni, mert, így 2 évvel a műtét után körvonalazódnak ezek a dolgok.
Gyula nagyon kicsi város, ezért anno minden orvost megkértünk, hogy tartsa tiszteletben a kialakult helyzetet, mert nem akarjuk az emberek sajnálatát, sem pedig a csámcsogást – de inkább az utóbbit.
Ment is ez egy darabig, mígnem egy szép, napsütötte napon elmentünk egy futóversenyre. Anya egy mágneses ággyal volt kint a rendezvényen, ott kezelte az embereket.
Körülöttünk millió ember(!), ráadásul épp eredményhirdetés volt. Odajött hozzánk az onkológia orvosa, de lehet, hogy főorvos (igazából pont le***rom), hogy:
„Sziasztok! Na, az van, hogy fel kéne venni x napnyi hormonkezelést vagy kemót. Oké?”.
Mindezt halál lazán, kaján vigyorral a képén. Mi csak ott álltunk, néztünk, és köpni-nyelni nem tudtunk.
Ez az! Éljen a diszkréció! De még hogy diszkréció, EMBERSÉG.
Ugyan már. Szánalmas, hogy egy halálos méreggel ajánlkozik vigyorogva, egy futóversenyen. Hát hol tartunk? (Ja, a csávó jó ismerőse Apának… haha, vicces.)
Hazamentünk. Anya azt mondta, hogy másnap bemegy, és úgy beolvas ennek a (most inkább nem írom le milyen jelzőkkel illette) dokinak, hogy csak na. Nyilván nem így lett. Anya intelligens, nem tenne ilyet. Pedig nem orvos.
Ettől a ponttól kezdve mosolyogva jön el tőle a 3 havonta történő kontroll után. Persze a doki már kevésbé kedves, és a sorban sem szólítja előre – nem úgy, mint azelőtt, mikor még potenciális jelölt volt, hátha meggazdagodhat Anyámon, a kemójával.
Anya már a műtét előtt tudta, hogy se kemó, se sugár, se hormon. Őt csak hagyják szépen élni.
A csodálatos természetgyógyászunk, Laci bácsi 3 havonta kezelte Kaposváron. atombrutál gyógynövényeket kapott, egy kemény tisztítókúrát csinált meg, amiben aztán minden benne volt – hadd ne részletezzem. Teljesen átreformálta az étkezését, rengeteg zöld zöldséget evett, elhagyott minden ipari hulladékot, lúgosított ezerrel, tornázott, meglelte a lelki békéjét.
Ehhez persze kellett a család, kellett volna a nagyobb család és kellettek volna a barátok.
Na, ez nem volt meg.
A dolog kiszivárgása után érdekessé vált a helyzet. Anya ismerősei úgy kezelték ezt, mintha valami fertőző dolog lett volna. Fel sem hívták, nem kérdeztek róla, csak mosolyogva integettek a kocsijukból.
Tennék ide néhány kérdőjelet, de még arra sem érdemes egyik sem. Bezzeg, ha Piri néninek fájt a lába, akkor arról órákat tudtak pletykálni. Újabb szánalmas pont, újabb csalódás.
A családunkat talán még erősebbé tette ez az egész. Anyát mindenképpen. Rendkívül határozott és szókimondó lett, ami azelőtt nem volt. Szemrebbenés nélkül beletolja az ember arcába, ha valami nem tetszik neki. Úgy gondolom, ez így is van jól. Azelőtt sosem tette meg. Tudja, ez is az egyik oka volt annak, hogy megtörtént a megtörténhetetlen.
Március 16. A két éves kontroll napja, Pécs.
Anya hív:
„Szia Kicsikém, 2:0 a javamra!”
#ultraboldogsag
Írta: Perei Gréta
