Anya, a minden prt2.

Anya, a minden prt2.

Szóval… Elment a dokihoz. Mindenki nyugtatott mindenkit, hogy nem lesz baj, biztosan csak egy ciszta. Miért lenne bármi komoly? De tényleg, miért lenne bármi komoly? 
Aztán hazaértek Apával. Belépett az ajtón, leült és elkezdte mondani. 
Van egy csomó – igen, ahogy érezte is – és jóindulatú. Viszont van mögötte valami. Valami, ami rossz (hogy rohadjon meg), ami elbújt a jó mögött.

Ültünk az ebédlőasztalnál, ránéztem, és tudtam, hogy most nem sírhatom el magam. De nem bírtam tartani magam. Kibukott, és csak folyt a könny – ahogy most is. Ott ült mellettem az Anyukám, az Édesanyukám, akit csak néztem, és az járt a fejemben, hogy nem, nem lehet, hogy Őt elveszítsem. Egyszerre voltam mérges, elkeseredett, tehetetlen és végtelen szomorú. Ott, akkor először és utoljára látott sírni.

IMG_0719

Mindeközben 3 pékségünk volt, pörgött a munka, nem lehetett leállni. Nem volt más, aki csinálta volna, csak a szüleim. Ott volt a tesóm, aki ugyanolyan csodás lelkületű, mint Anya, akinek nem tudtuk hogyan mondjuk el, hogy a baj hiába nagy, mégis meg fogjuk oldani, ahogy mindent eddig. Én meg végzősként a főiskolára jártam, vizsgaidőszak, szakdolgozat, minden, ami kell. Zajlott az élet. Hiszen miért állt volna meg? Emberek millióival történik meg ez a dolog, mégis minden megy tovább.

Összedugtuk a fejünket, mi és a természetgyógyászunk, Dr. Horváth László, aki évek óta gyógyítja a családunkat. Azt mondta, hogy ettől a dologtól meg kell szabadulni. Egy orvos családtagunk ajánlotta az egyik legjobb magánklinikát – ez Pécs, Da Vinci klinika – és orvosait Dr. Tizedes Györgyöt, és Dr. Szalai Gábort. (Szeretném, hogy ennek a két orvosnak a nevét lássák az emberek ne csak úgy, hogy Dr. Tizedes György, aki „aberki” golyóit kivasalta…)

FullSizeRender

Apa (továbbiakban Apuci, Édesapa, Öcsi, Öreg – bár ezt nem szereti) egy jól megtermett, erős, bátor, határozott, kemény, ámde vajszívű ember. Mindent megtesz a szeretteiért, olyan támasza a családnak, akire bármikor lehet számítani – és ez nem túlzás. Azt gondoltam, soha nem lesz olyan momentum az életemben, amikor én ezt a FÉRFIT majd látom darabokra hullani…

Hát, láttam… Összetört… Fogta a fejét és egy árva szót nem szólt, csak a könnye hullott, de úgy, ahogy addig sosem. Én pedig csak álltam ott, néztem, torkomban egy akkora gombóccal, amekkorát a Világ nem látott. Megsimogattam és azt mondtam neki, minden rendben lesz.
Nem sírtam. Úgy éreztem nem tehetem meg. Nem lehet, hogy sírjak, mikor A támasz, összetörve áll melletted. És akkor még én is? Nem. Nem lehet. Akkor megfogadtam, hogy márpedig nem hagyjuk, hogy ez a hárombetűs szétbomlassza ezt az örökre szóló köteléket.

Megbeszéltük, hogy amíg Ők elmennek a műtétre, addig én viszem a boltokat. Így is lett. 10 napra leléptem a suliból, az sem érdekelt, ha emiatt nem lesznek meg az óraszámaim és nem mehetek vizsgázni. Nem tanultam, nem szakdogáztam, csak hazajöttem és bástyaként álltam a sarat. Az Öcsémet suliba vittem, elmentem mindhárom boltunkba, leadtam a megrendelést, a testvéremet felvettem a suliba, kaját csináltam. Próbáltam nyugodt légkört teremteni otthon.

Processed with VSCOcam with x1 preset

Aztán eljött a nap. Anya végig tudósított.

“Végtelen kedves mindenki.”

“Tizedes Gyuri nagyon jó fej, nyomott egy puszit az arcomra, hogy minden rendben lesz.”

“Levették a biopsziát. Kiderült, hogy valóban a három eshetőség közül ez a „legjobb”, ami van.”

“Beadták a kontrasztanyagot.”

“Berajzolták a műtét helyét. “

Elköszönt.

Őszintén megmondom nem emlékszem a szavaira. Eleinte borzalmasan éreztem magam emiatt, de most már tudom, hogy azért nem emlékezetem – és nem emlékszem a mai napig – mert nem „búcsúbeszélgetés” volt. Csak simán elköszöntünk, és tudtuk, pár óra és máris halljuk egymás hangját.

Apa hív. Betolták. – Hát elhangzott.

Egy dolgot tettem, az Öcsémmel együtt letérdelve az oltárunk elé, imádkoztunk, gyújtottunk gyertyát és ültünk. A hátunkat melegítette a nap és csak bambultunk előre.

Apa hív. Most tolják ki.
Félkómás, de beleszól a telefonba, „Szia Kicsikém!”.
Pár szót váltok Apával: minden rendben, jól van, minden rendben ment, majd hívlak.

Folyik a könnyem.

Apa arról a másfél-két óráról, amíg Anya a műtőben volt, nem nagyon beszélt. Talán egyszer, de akkor is csak néhány mondatban. Azt mondta nem tudja szavakkal leírni mindazt amit érzett, amikor eltolták tőle a NŐT, a társát, a mindenét.

Anyát a műtét után pár nappal hazaengedték. Én közben felmentem Pestre vizsgázni, útközben felvettek, és hazautaztunk együtt. Emlékszem a pillanatra, mikor felcsöngetett. Nyitottam az ajtót, Ő ott állt és mosolygott. Mosolygott, úgy, ahogy mindig. Mint akivel nem történt semmi. Semmi komoly.

Másnap már a tesóm iskolai rendezvényén voltunk. Elmentünk mindannyian és az én Anyukám, a HŐS Anyukám, ott is csak mosolygott. A lelkéből, a szívéből.

IMG_8204

 

Írta: Perei Gréta

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.