Áramlat

Áramlat

Zötyög a villamos kikopott sínjein, álomba ringat ébert gyerkőcöt és fáradt melóst egyaránt. A távolból egy templom harangjai szólnak, a közelből a reggeli csőcselék zsibaja zsibbasztja agytekervényeim. Állok, már ülőhely nem jutott és talán jobb is, mert így jobb kilátásom nyílik az ablaküvegen túli világra. Utcák, ajtók, falak, bérházak. Felszíne egy örökmozgó körforgásnak. Napok nappalokat követnek, a halál pedig az életet. És én is csak egy vagyok közölük, mégis egyedi és utánozhatatlan. Remélem.

Csenget a sofőr, megáll a jármű, a tömeg pedig lezúdul és én is ott ballagok köztük. Megyek, mendegélek, amerre a sors vezet, a nép sodor és végül már én sem tudom, hová indultam. Elveszek én lenni, elfelejtek gondolkodni és élni. Úgy igazán, tudatosan és örömtelien élni.

Leülök, mert le kell ülnöm. Lamentálok, megpihenek, hogy aztán újult erővel küzdhessek a beszippantani vágyó társadalommal szemben. Egyedül vagyok, mint mindenki, hiszen senki sem láthat mögénk. Kincs a szabadság és a szabad akarat, ám büntetés is, hiszen magányba sodor. Kiábrándító, nem igaz?

Mély levegőt veszek, felnézek.

Különálló, mégis egységes emberáradat menetel keresztül a zebrán. Csak bábok, lélektelen és arctalan birkák. Eldöntheted, hogy hagyod magad sodródni velük, vagy megtorpansz és gátat képezve az emberfolyam közepén lecövekelsz reménykedve, hogy fennakad valaki a hálódon, aki miattad hajlandó feladni a könnyű és kiszámítható medret. Aki nem siet tovább elszalasztva az élet nagy pillanatait, hanem képes várni és látni. Aki tudja, hogy nem éri meg rohanni, menekülni meg semmiképp. Aki hagy időt az érzéseknek, a kapcsolatoknak, a másiknak. Kockázatot vállal, mélyre merül és talán értékre lel. Talán. Vagy kudarcot vall, ennek ellenére újra vadászatra indul, amíg meg nem találja a saját mércéjét, a saját útját és célját. Önmagát.

Mert mi nem egyek vagyunk az áramlatból, hanem mi magunk vagyunk az áramlat. A jövő és a múlt a jelenbe ágyazva.

 

Kiemelt kép forrása: http://tub.tubgit.com/images253/te3kl3em31q.jpg