Arról, aki az eget festi

Arról, aki az eget festi

„Hogy az a …” – sziszegek fel
Pedig mindig is szégyelltem,
ha rondán beszélek,
ha rádöbbenek a dühömre
Nem méltó ahhoz, akit ismertél
Szerettél
Ahhoz nem, akit utoljára láttál,
Aki utoljára a füledbe súgta, hogy
„Nagyon szeretlek papa”

Ez a vers is rólad szól,
mint mostanában minden
Miattad zörren a redőny, ha
havat vág rá a metsző szél,
vizesednek fel a rideg, meszelt falak.

A képzeletbeli parázs cigarettavégemmel
az ujjaim közt
kéken nézek a tükörbe.
Egyszer megégettél vele véletlenül, azóta rettegek tőle.
Hallgatag, sápadt, fehér lila sovány alak.
Grammokra mérhető test, ólomsúlyos érzések.
Így láttalak téged is
Utoljára
Beesett, karikás, sósan csillogó szemgödör.

Kontrollálatlan mozdulatok,
Riadva zokogom meg a viasz, tompa Holdat
Valami messzire vonzott.
Én tudom.
Ködök mögé, mi nem bírjuk a testünk égését,
a köveken edzett
belső poklokat.

Te, aki színekből font koszorút a falakra
Színehagyott, steril szobában hagytál mindent hátra.
Búcsúztál el.
Oltott mész az, ami belülről evett,
Nem más volt. Oltott mész.
Úgy maradtam most meg, ahogy te éltél.
Türelemmel – Kiáltva Kitörve.
Némán – Tudattalan Hibázva.

De én engedlek, menned kell.
Előléptettek.
Ahogy egykor nekem a világot, szobánk falait
Most az ég boltozatát fested meg színesre.

Égfestőmmel a '90-es évek vgén

Égfestőmmel a ’90-es évek végén

Szerző:

Horváth Margaréta
"Ha itt nem találsz, keress meg ott."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás