Hazafele találkoztam egy sünivel, és itt abba is hagyom a történetet.
Nem mesélem el, hogy hazáig sírtam. Először, mert sajnáltam a sünit, mert egyedül volt, és biztos félt, mert nem tudhatta, nem akarom bántani, csak néztem és egy idő után már ő is nézett. Aztán mikor már eléggé messze voltam, láttam ahogy tovább futott, olyan cammogós sünifutással. Féltettem a sünit, nehogy valaki bántsa, mert az emberek gonoszak. Továbbmentem és könnyes szemmel néztem, milyen alacsonyan van a hold ma, és milyen sárga. Mikor kicsi voltam haza akartam vinni, és örültem, hogy hazakísért.
Egyszer apukám hazahozott egy sünit. Máig meg tudom egy kezemen számolni hány sünivel találkoztam, talán ezért is tölt el csodálattal, ha látok egyet. mert olyan elérhetetlenek, olyan apró kis csodák, meg mert a gyerekkort idézik, ahogy a hold is, aki mióta hazajött velem, itt maradt. Minden éjjel figyel, még álmodok. Mennyire régen voltam gyerek. Sokszor kívánom bárcsak lehetnék újra. Mennyivel könnyebb volt, mennyire távoli volt még minden fájdalom, a veszteségek.
Azóta mennyien hagytak itt. Buszok ablakán lesek be, hátha felbukkannak a régi arcok, hátha visszajönnek, persze nem, és napról napra többen mennek messze. Van, aki csak fizikailag, van aki lelkileg is, és van aki véglegesen.
Sosem akartam saját halottakat, de itt nem számít mit akarunk. Emlékszem halála előtt a papám szeme kék volt, pedig neki is ilyen zöldesbarnássárgás szeme volt, mint nekem. Mesélte a mamám, hogy mindig azt mondogatta, hogy a “haláltól én nem félek, a halállal én szembenézek…” valahogy így volt, a végére nem is emlékszem. Persze aztán a halálos ágyán mindenki ugyanúgy reszket, a legbátrabbak is, ott már nincs különbség, nem hiszem, hogy van, aki nem fél.
Sokszor visszatérnek álmomban a távozók, még utoljára elköszönnek. Mennyire tünékeny az élet, mennyien itt hagytak, mennyien elmentek, és mennyien hiányoznak. innen érezni, hogy felnőttem, egyre többen nincsenek már velem. és napról napra jobban félek, hogy itthagynak, még itthagynak, örökre. és nem mondhatom el, hogy szeretem őket, nem foghatom a kezüket, hogy maradjanak. Van, amikor már nem lehet.
Sokszor nem érted, miért sírok, ha megölelsz, ha azt mondod szeretsz. Nem érted, hogy lehet egy pillanat alatt nevetésből sírásra váltani, vagy sírni mikor még ott a kacaj. Hogy sírhat a szem, ha nevet a száj. Már tudod, ha az állam ráncosodik, sírni fogok, és nem hiszed el, hogy csak belement valami a szemembe, és már hiába pislogok felfele. Tudod ezért sírok. mert félek. félek, hogy minél jobban szeretek valakit, annál jobban fájna, ha nem lenne velem.
Ezeken gondolkodtam miközben a sárgán izzó holdat figyeltem hazafele. Ma egészen alacsonyan volt. Talán ott laknak a holtak lelkei. attól olyan fényes, és ilyenkor közelebb jön, hogy érezzük, ők velünk vannak, ha nem is találkozhatunk, de itt vannak, sosem hagynak el. Mindig figyelnek, és ha kell megsimogatják a lelkünk. mert a lelkek tudnak beszélni egymással, ha nincsenek szavak, akkor megszólalnak a lelkek.
Ilyen dolgok jártak a fejemben, nem is tudom, hogy értem haza, időnként a testem és a lelkem külön cselekszik. Hazáig sírtam, aztán letöröltem a könnyeket és beléptem az ajtón. Elmeséltem, hogy láttam egy sünit.
Neked is csak ezt meséltem. Azt hiszem, elég is ennyi. Szóval képzeld, találkoztam egy sünivel hazafele. Aranyos volt.
