Átutazók vagyunk mindannyian

Átutazók vagyunk mindannyian

„Ha valaki megkérdezné, hogy mi az a három dolog, ami a legkönnyebben felkapar a padlóról, akkor azt válaszolnám, hogy írni, írni és írni. Az egyetlen baj ezzel, hogy ugyanez a három az, ami legkönnyebben oda is juttat.
Érzem minden egyes betű erejét. Érzem, ahogy kapar, éget, simogat, megfojt.”

Manapság, mióta ,,hibás” világban élünk, és rengeteg emberi szívet tartanak össze varratok, és sok a ,,sérült” lélek – nagyon nehezen befoghatóvá, és feldolgozhatóvá vált a negatív kritika. Pedig, az emberi társadalomnak nagy szüksége van a kritikákra, hiszen ez által fejlődhetünk, és lehetünk jobbak. Még is akadnak olyanok, akik nem tudják kezelni a negatív véleményt: megsértődnek rajta, bántásnak érzik. Nyilván, meg kell ütni egyfajta stílust, hangot, mellyel meglátásunkat közöljük. Onnantól, a másik félnek kell eldöntenie, hogyan fogadja be a vélekedést: sértésként kezeli vagy elraktározza magában, és jobbá válik tőle.

André Krisztinával beszélgettem nemrég, aki az Átutazó blog szerzője, és rögtön szimpatikussá vált, amikor egy kérdésemre kifejtette, hogy mennyire fontos számára a kritika, és pont ezért megválogatja, hogy kiknek tárja fel blogja világát. „Kizárólag csak olyan embereknek mutattam meg, akik a fejemhez merik vágni, ha valami gyenge, ugyanakkor egy ölelés kíséretében közlik, ha tetszett, amit írtam.”

1477734_10202475160830032_2020873518_n

André Krisztina

Amikor rátaláltam Kriszti blogjára, a címből arra következtettem, hogy egy olyan személyről szólhat, aki folyton utazik, és az élményeit őrzi ezen az oldalon. Hamar feleszméltem, hogy egy lány „kikívánkozó pillanatai”-t találom itt. A címválasztás neki egyfajta szemléletet jelöl: „Engem mindig arra emlékeztet, hogy nemrég jöttünk, de nem lehet tudni, hogy meddig vagyunk még ezen a világon. Vigyáznunk kell az útitársakra és tudatosítanunk kell, hogy főként rajtunk múlik az, hogy mennyit látunk a világból és mit hagyunk itt magunk után/magunkból.”

Blogjából, bejegyzéseiből, életszemléletéből sugárzik az egyediség és az egyéniség. Élveztem minden percet, amíg átutaztam, jó volt elveszni a sorok között, kalandozni, fájni, gondolkodni, ráeszmélni, meglátni.

„Történetünk nem a mindenkit szeretettel óvó repülő pónik által uralt, manókkal, vámpírokkal és habcsókemberekkel teli világot mutatja be.
Helyszíne a Föld nevezetű szürke, lucskos, mocsaras sárgolyó.
Lakói furcsa teremtmények: a nap minden percében igyekeznek megtalálni azt, ami boldoggá teheti őket, aztán az idealizált csodában folyamatosan a hibát keresik.
Megtanulnak rengeteg információt, amire aztán soha nem lesz szükségük és mindennapi helyzetekben nem tudnak megélni képleteikből.”

Számára az írás a legőszintébb önkifejezési mód. Még is, alaposan megfontolja, hogy mely írásokat teszi közzé a blogjában. Sok helyre bújtatott el írásokat, például őriz határidőnaplókban, hányódó cetliken, de kifejezetten erre a célra létrehozott jegyzettömbben is.

„Valahogy az írás nekem egy olyan alapjáraton futó, soha le nem fagyó program.”

Szabadidejét fotózásra is fordítja. Amikor megkérdeztem tőle, hogy egyfajta önkifejezést jelent-e számára a fényképezés is, meglepően érett választ kaptam egy fiatal lánytól: „Annál jóval több. Számomra inkább valamilyenfajta folyamatos (ön)ösztönzés; meglátni az értéket, legyen az szemet nyugtató vagy akár felkavaró. Persze az is nagy vágyam, hogy mások tekintetét is néha arra tereljem, amerre magától nem indulna el.”

408420_446953818704087_1546975478_n

https://www.facebook.com/fenyszennyezes

Valahol itt döbbentem rá, hogy valóban egy művészlélekkel van dolgom, aki képes meglátni, és meg is látja az élet apró csodáit, azokat a bizonyos kincseket, amiket el kell rejtenünk a nadrágunk zsebeibe.

Érdemes bekukkantani hozzá, útitársként mellé szegődni, és észrevenni az élet színes, csillogó, olykor púderszínű, de mindenképp megőrizendő pillanatait, momentumait, dolgait.

318079_446955875370548_204053003_n

https://www.facebook.com/fenyszennyezes

Mindenkit izgalmak várnak a blogon, hisz nemrég indított el Krisztina egy új projektet, mely az „Átutazás” kategóriában bújik meg. Én már nagyon kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni belőle, de ahogy a röpke idő alatt megismertem ezt a leányzót, biztosra mondhatom, hogy értékes írásokat fog tartalmazni.

„Sose rejtegettem a saját kicsi csomagjaimat, a különböző sérüléseket, a sebeket.
Senki  előtt nem tagadtam le, hogy értek sérülések, de soha nem is hívtam fel a figyelmet rá.
Élveztem figyelni, ahogy próbálják kezelni a helyzetet: leülnek a sebecskék szélére, ücsörögnek, aztán azt gondolják, hogy elég idő telt már el.
Előveszik a kis csákányokat és halászni kezdenek az emlékek között. A vért a gyógyulás kísérőjeként kezelik, a jajveszékelésem kényeskedésnek számít.
Rövid idő alatt megunják a kínlódással teli próbálkozásokat, ezért munkásokat fogadnak és leaszfaltoztatják  az egész területet. A soha el nem feledhető dolgokra  többé nem gondolnak.”

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.