Hiányoznak a gyerekkori nyarak…
…amikor még nem volt mindenre gondosan körülhatárolt szavam, nem öleltek körül szívszaggató fogalmak, nem adtam mindennek nevet attól való értelmetlen félelmemben, hogy az ismeretlen bármilyen formában is megérinthessen. Gondtalan voltam, és mohón futottam versenyt a szemkápráztató napfénnyel.
…amikor kenyérrel ettük a görögdinnyét, és ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Egyenként piszkáltam ki a magokat, és a végén mintha ezernyi gömbölyded hangya szenvedett volna hajótörést egy vöröslő tengeren. Az illata, az íze még mindig elkísér.
…amikor egész nap futottam, kerítések alatt bújtam át, gyümölcstől nehéz ágú fák és meredten bámuló szőlőtőkék között kalandoztam, és elhittem, hogy bárki lehetek aznap. Hogy olyan vagyok, mint a hőseim, bátor vagyok, sőt vakmerő, hisz bármi is történjék, a vége úgysem lehet más, mint boldog…
…amikor a barack leve végigfolyt a karomon és az arcomon, és zamatosan mosolygós cseppekkel pöttyözte a poros földet, mintha ismeretlen nyelven írt üzeneteket hagytam volna az utókornak, egy másik életnek.
…amikor azt képzeltem, a régi, ostoba kis dalok a néha recsegő kisrádióban rólam fognak szólni.
Weheartit.com
…amikor térdig gázoltam a Duna hűs vizébe az árnyasan fölénk boruló, karmos ágú tikkadt lombok rejtekében. Mintha eltökélték volna, hogy megóvnak, cserébe, amiért olyan szeretettel tudtam figyelni őket.
…amikor az, hogy a világ része vagyok, természetesnek tűnt.
…amikor lecsippentettem egy szem egrest, ahányszor csak elhaladtam a bokor mellett. Mintha egy apró univerzum rejtőzött volna minden áttetsző, feszes zöld burok alatt.
…amikor a beton égette a meztelen talpam, ezért ide-oda ugrándoztam.
…amikor a valódi szívfájdalmat csak a dalokból ismertem. Távoli körvonal egy elmosódott polariodon.
…amikor láttam kinyílni egy virágot, és ez volt az élet rendje: a szépség törékeny szirmai lassan adják meg magukat, és értettem, hogy ez nem tarthat örökké.
…amikor a föld nyers, forróságtól érett illata állandó kísérőmmé vált, és akaratlanul tapostam lehullott szilva ragacsosan édes levében, amelyet méhek dongtak körül.
…amikor azt hittem, a csatornában titokzatos őshüllő él, ezért mindig nekifutásból ugrottam át a rácsos fedelet, de a borzongás sosem hagyott magamra.
…amikor minden virágot megérintettem, mert szerettem, hogy körülvesznek.
…amikor minden nap csak végtelen játék volt.
…amikor nem szerettem a nyirkos, penészes helyeket, hiszen a napfény úgy húzott magával, mintha minden sejtem legfőbb alkotóeleme lenne, és feloldódhatnék benne.
…amikor a tó alján a lábujjaim belesüllyedtek az iszapba, és körülöttem minden, minden érett zöldeskék csodának tűnt. Végtelen volt és engem ringatott.
…amikor mindent beterített a főtt kukorica illata.
…amikor könnyű volt nyitott szívvel kitárni a karom a világ felé, mert az gyengéden visszaölelt.
Hiányzik az önfeledt bizalmasság, az érzés, hogy egy vagyok a süvítő széllel vagy a nyári záporral, ami olyan könnyedén jön és megy, olyan friss és üde, akár egy hajnali sóhaj. Néha visszavágyom, csak egy pillanatra. Vissza ezekbe a napokba, amikor a hitem, a világom még sosem rendült meg, amikor a bástyák erősek voltak.
Amikor a tenyerembe zárni egy pillangót utolérhetetlen, mókás csodának tűnt.
Most már csak szabadon engedném.
Kiemelt kép forrása: https://www.pexels.com/photo/food-healthy-red-summer-35545/
