Mikor azon gondolkodom, hogyan is élem a mindennapjaimat sokszor eszembe jut, hogy vajon mihez kezdenék ha megtudnám, hogy talán az élet nem is olyan hosszú, mint amilyennek hiszem.
Nap, mint nap jönnek szembe velünk az elcsépelt közhelyek, hogy igenis úgy kell megélnünk a mát, mintha ez lenne az utolsó napunk. Ez persze szépen hangzik – és talán még törekszünk is rá, de mi van, ha egyszer tényleg jön egy hír, ami válaszút és küzdelem elé állít. Amikor tudatosítanunk kell magunkban, hogy igenis benne van a pakliban, hogy nem lesz happy end.
Vajon min változtatnánk? Talán akkor jobban figyelnénk arra, hogy a pillanatnak éljünk és minden egyes másodpercet kiélveznénk ami jutott? Talán hátizsákot vennénk, világot látnánk és a legőrültebb hóbortoknak hódolnánk?
Mikor megnéztem a Lány 9 parókával című filmet ez a kérdés egyre többet visszhangzott a fejemben, de az igazság az, hogy mind a mai napig nem tudom a választ.
El sem tudom képzelni milyen gondolatok pöröghettek végig Sophie (Lisa Tomaschewsky) fejében, mikor közölték vele, hogy daganatot találtak a mellhártyáján. A 21 éves erős, bohókás és életimádó lánynak egy olyan betegséggel kellett szembenéznie, aminek túlélési aránya kevesebb, mint 15%.
Kép: http://muveszmozi.hu/
“- Miért szomorú mindig egy kicsit a szilveszter?
– Mert elengedni nehezebb, mint ragaszkodni.”
Nem tudom, hogyan lehet egy ilyen hírre reagálni.
Vajon én mit csinálnék? Pánikba esnék és sírásban törnék ki? Vagy nevetnék, mert azt hinném, hogy ez csak valami kandi kamerás vicc? De az is lehet, hogy teljes némaságba burkolóznék, és nem engednék be többé senkit a világomba – teljesen összeomlanék.
Egyszerűen felfoghatatlan és kezelhetetlen. A kétségbeesés, a küzdeni akarás, a bátortalanság és a kínzó aggodalom az, ami először eszembe jut. Még így is görcsbe rándul a gyomrom, pedig csak egy igaz történeten alapuló film jelenetei villannak fel szemem előtt.
És a család, a barátok? Így, mindezt végiggondolva, talán az ember ilyenkor nem is attól fél, hogy vele mi lesz, hanem attól, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket szeret. Hogy képesek lesznek-e továbblépni. Hogy tudnak-e majd boldogan élni egy ilyen tragédia után. Vajon begyógyulhatnak az ilyen csontig hatoló sebek?
Ijesztő… Félelem pecsételi meg a mindennapokat, és minden egyes perc küzdelemmé válik. Ami ma még magától értetődő volt, az holnap már ajándék.
Sophie élete egyik legnehezebb – talán utolsó évének vágott neki. Ez a kezelésekkel és szenvedéssel teli időszak mutatta meg neki, hogy a család és a szeretet mindennél fontosabb. Megtanult küzdeni, és azt is felfedezte, hogy milyen sokoldaú személyiség. Meglátta mennyi minden van még benne, amiről ő maga nem is tudott. Nem kellett hozzá más, csak úgy új hajviselet – hogy mások ne szánakozva nézzenek meggyötört arcára -aztán még egy, és még egy. Sophie lett a lány 9 parókával. Minden egyes paróka más-más attitűdöt hordozott magában. Egy nőben élt egyszerre az erős, küzdeni akaró díva, a táncparkett királynője, a legjobb barát, és a rettegő, törékeny lélek.
“Az élet annyi, mint megújulni, újra és újra. Ezt az évszakok is tudják.”
Daisy, Szöszi, Sue, Lydia, Platina és a többiek erőt adtak neki. Valami újat, valami mást, amitől jobban érezte magát. Kicsit jobban viselte a kemoterápiát, újra megtelt élettel – még a gyötrő körülmények ellenére is. Fájdalmát szavakká formálta és harcáról blogot kezdett írni. Sorainak köszönhetően a többi beteg is fel tudott lélegezni, tudták, hogy van miért küzdeni.
Egy film a betegségről, harcról és önismeretről.
Arról, hogy milyenek is vagyunk, hogy milyenek lehetnénk. Egy történet, ami rávilágít arra, hogy miben mutatkozik meg az igaz, feltétel nélküli szeretet. Egy film, ami segít megtalálni önmagad. Valami, ami erőt ad.
Kiemelt kép: http://mozi.24.hu/
