Az élet velem

Az élet velem

Sokszor eltöprengek azon, milyen nehéz dolog is az alkalmazkodás. Nehéz elfogadni valamit, ami nem abban a mederben folyik, amit te ástál ki. Nem szerettem alkalmazkodni az élet azon részleteihez, melyek igazából csak arra jók, hogy soha ne legyen semmi tökéletes. Túl egyszerrű lenne, igaz?

Épp ezért kellenek az embernek a kihívások. Azok a tesztek, melyekkel saját idegrendszerünket tesszük próbára. A végeredmény azonban mindig hasznos, békés. Az érem másik oldalát nézve azonban, fel kell tennem magamnak azt a kérdést is, hogy engem miképp bírnak elviselni az emberek? Nem vagyok könnyű eset. Ez olyan egyszerű tény, minthogy adót kell fizetni, és ki kell dobni az üres wc-papír gurigát. Néha saját magamat is nehéz elviselnem. Hogy élheti meg ezt életem párja? A hisztiket, körömlakkmániát, időszakos idegösszeroppanásokat és a többit. Pontosan ezért köszönettel tartozom neki, mert minél inkább magamba nézek, annál jobban szégyenkezem. Szégyenkezem azért, mert Ő (majdnem) mindig türelemmel áll hozzám. Tűr, nyugtat, elvisel. Ezekben a pillanatokban pedig csak arra tudok gondolni, mennyire szeret engem, és vajon kellően meghálálom, viszonzom-e neki ezt. A következő kapcsolati célom mindenképp az lesz, hogy ezt a folyamatos gesztust ő is átélhesse. A hibákból tanulni azonban a legnehezebb. Pont, mint amennyire könnyű elkövetni azokat. 

A megelégedettség az elfogadás és az alázat nyomában jár. Akkor köszönt ránk, ha nem akarunk többé mások lenni, mint amik vagyunk, ha nem törekszünk arra, hogy megfeleljünk az önmagunkról kialakított nagyzoló képnek, hanem meghajolunk az élet teljessége előtt, és hagyjuk, hogy hatalmas árja magával ragadjon.” /David Grayson/

Így hát mostantól el fogok követni mindent, hogy az irántam követett elfogadást visszaadjam, hisz mindenkinek, így nekem is megvannak azon szokásaim, melyektől falra lehet mászni. Megváltoztatni nem tudom mindent, de cserébe én is elfogadhatok párat az ő rossz szokásaitól. Az “élni és élni hagyni” elv a motivációm mostantól. Neked pedig, dárga egyetlen Kedvesem, köszönöm, hogy elviselsz és szeretsz engem. Minden tiszteletem a tiéd. Komolyan.

 

Kiemelt kép: www.pexels.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.