Az első Lendületes délutánunk…

Az első Lendületes délutánunk…

Egy csodálatos, napfényes szombat délutánon elsőként és lélekszakadva érkeztünk meg a Jelen Bisztróba. Még éppen csak dél múlt, de minél hamarabb ott akartunk lenni, hogy minden technikai eszközt el tudjunk rendezni. Magamban ismételgettem a délután menetét: fél háromtól érkezés, aztán az előadásom, beszélgetés, majd Timi ausztráliai élményei, aztán meg játszunk valamit azokkal, akik maradnak. Egyszerűnek tűnt. Egy pár pillanatig csak álltam és ahogy végignéztem az üres termen, elképzelni sem tudtam, hogy nemsokára majdnem tele lesz emberekkel. Hogy kicsit késve kezdünk majd. Vagy, hogy Timinek van egy “Lendület megalapozó” füzete. Hogy Závada Péter is előkerül, de csak megidézzük. Meg, hogy a bekapcsolt levegőztető miatt hátul nem fogják jól hallani az előadásokat, de a szerkesztők közös nevetését a termen túl is fogják. Illetve, hogy 15 perc alatt néhány random szóból kész remekműveket tudtok gyártani. Ez is, mint minden itteni tapasztalat tanulópénz lett. De ezt akkor még nem tudhattam. Révületemből az éppen akkor érkező Timi zökkentett ki, akit nagy öröm volt végre személyesen is látni. Itt kezdődött minden. Nekünk innen ez már történelem.

Timi

Még kint tanultam Ausztráliában, mikor arról álmodoztam, hogy milyen is lehet egy író-olvasó találkozó. A fejemben egy olyan kép élt, hogy ez csak akkor jöhet létre, ha előtte valamit leteszünk az asztalra. Valahogy kötni akartam valamihez, mert vannak ezek a dolgok, hogy ahhoz ismertnek kell lenned, hogy ilyet csinálj. Vagy ahhoz kellene egy új könyv, vagy egy projekt. Szóval nagyon sokszor csak csúsztattam egyre távolabb ezt az egész álmot. Aztán januárban úgy alakult, hogy vettem egy jegyet haza. És ezzel egy időben rájöttem, hogy ha ez az álmom, akkor meg kell csinálnom. Az életben tényleg nem veszíthetünk semmit, csak ha nem merjük valóra váltani a titkos kis vágyainkat.

Mikor leszállt a gépem, és hazaértem az első dolgom az volt, hogy felforgattam a régi könyveimet, mert emlékeztem egy füzetre. Eszembe jutott, hogy pontosan 17 évvel ezelőtt én már létrehoztam a Lendület Magazin elődjét. Osztálytársaimat fogtam össze, hasonló elvvel. Minden héten egy új témáról kellett írni.

Érdekes, hogy mennyit tanulhatunk a gyermeki önmagunktól. Az a lány, aki akkor voltam egyáltalán nem gondolt arra, hogy ilyet csak akkor lehet csinálni, ha elég ismert vagy. Vagy ha már letettél valamit az asztalra.

Szóval belevágtunk, és a dolgok jöttek maguktól, mintha az egész csak arra várt volna, hogy valaki végre meglépje. Pont Niki írta a múltkor, hogy nem is érti, miért nem csináltuk meg hamarabb, hiszen egyáltalán nem volt ördöngösség. Ezzel szemben viszont hatalmas élmény és tapasztalat volt mindannyiunk számára.

Kata

Amikor idegenekkel készülök találkozni, egy kicsit mindig ideges vagyok – általában ilyenkor a számat harapdálom. De nevezhetünk-e idegeneknek olyan embereket, akikkel napi kapcsolatban vagyok? Akik vágyai, mélyen dédelgetett álmai, sérülései teleírt lapokként fekszenek előttem? Lejátszottam a fejemben ezernyi forgatókönyvet, de berobbanva a Jelen Bisztróba a gondolataim hirtelen szétszéledtek… hogy őszinte legyek, a szombati nap számomra innentől egy hatalmas, végtelenített nevetés-hullám lett. Elmaradt mindenféle kínos feszengés, nem voltak üresen elhaló mondatok – egymás szavába vágva hadartunk, ötleteltünk, a terem pezsgett a kreatív energiától. Bátran kijelenthetem, hogy remek hatással vagyunk egymásra. Úgy érzem, mindent megtettünk, hogy a jelen lévők otthonosan érezzék magukat, sőt a mi Donátánk egy lélegző humorgépként járt körbe a teás kancsókkal. Számomra fantasztikus élmény, hogy eljöttetek, hogy végighallgattatok minket, sőt a játékunkban is részt vettetek – meg kell mondanom, döbbenetes tehetségek ültek közöttetek. Már most nagyon várom a legközelebbi találkozást – hogy ismét úgy érezzem, hazaérkeztem.

Kriszta

A Lendület teadélutánjára úgy indultam neki, mint aki most készül beteljesíteni a sorsát. Tudjátok, amikor valami igazán számít, amikor érezhető és szinte mérhető súlya van. Természetesen az amúgy közvetlen énem épp aznap hagyott cserben, biztosan megilletődött és halál sápadtan ott maradt valamelyik utcasarkon. Aztán megérkeztem. A virtuális tér valóságossá vált, a kis ablakos fotókból valódi arcok lettek, a betűk szavakká öltöztek át. Beigazolódott számomra, hogy nem hiába éreztem azt már a kezdetek előtt, hogy itt a helyem, közöttetek. Van valamilyen megmagyarázhatatlanul közös mindannyiunkban, pedig egészen mások a karakterek. Életszemlélet, érzékenység, segítőkészség, közlési vágy? Nem tudom. Csak azt, hogy valami egésznek a részét képezem, s mindez természetes. Ha most kérdezné Timi, mi volt a legjobb élményem, akkor azt a napot mondanám. Mert megismerhettem őt, akinek sorai évekkel ezelőtt kipofoztak a magányomból, és megismerhettem a szerkesztőtársakat, akik hetek óta jelen vannak napjaimban, ezzel gazdagítva azokat. Életem legkönnyedebb, legszórakoztatóbb és legkülönlegesebb délutánja volt.

Attila

Nagyon vártam a szombati eseményünket. Több okból kifolyólag is. Először is, mert találkozhatok szerkesztőtársaimmal, valamint magazinunk alapítójával, Albert Tímeával. Továbbá, mivel ez volt az első író-olvasó találkozónk, és az izgalom, vagyis a „jajmiislesz”, „jajhogyisfogsikerülni, „jajremélemmindenrendbenmegy”, egy olyan érzéssé alakult át bennem, hogy „lesz, ami lesz, mindenből lehet tanulni”, továbbá, hogy „jópár olyan emberről tudom, hogy eljön, akiknek köszönhetően a jókedv garantált, no para, Atti”.
Megérzéseimben nem kellett csalódnom. Mivel egyrészt Lendület magazin többi tagjával már a kezdés előtt, annyit nevettünk, mintha két órát Kőhalmi Zoltánt hallgattam volna. Másrészt, mert a vártnál többen is megtiszteltek minket jelenlétükkel. Egy ilyen kezdés olyan, mintha egy focimeccsen az első tíz percben rúgna a csapatom három gólt. Nagy baj már nem lehet. Valami extra történésnek kell megpiszkálnia a délutánt, hogy ne zárjuk élményekkel az eseményt.

Hajoljatok közelebb, súgok valamit: Nem piszkálta!
Jókedvvel vette a közönség Timi és Niki bevezetőjét, miközben Donáta szinte varázsitalként ajánlott teáit kortyolgatták. Öröm volt látni az arcokon az érdeklődést. A teagőzt megszelídítve Timi elrepített minket ausztráliai emlékeinek pozitív és negatív miliőjébe. Viszont mindenből lehetett tanulni akármelyik póluson mozgott is az élmény-spektrum.
A délután vége hozta el számomra a legjobb perceket. Ezt pedig a játéknak köszönhettem. Köszönhettük. A lényeg az volt, hogy közösen kitaláltunk pár szót, amikkel a vállalkozó szellemű vendégeknek – valamint Donátának és nekem – kellet egy rövid verset vagy prózát írniuk. Az állam leesett olyan jó darabok születtek. A viccesek, de a komolyabb, mélyebb hangvételű szerzemények is levettek a lábamról. Csak azt bántam, hogy nem játszunk még egy kört.
 Lényeg a lényeg, azt vettem észre, mi is élményt adtunk, de a végén élményt is kaptunk vissza. Ami azt a mondatot szülte benne hazafele menet, „Megérte, legyen már folytatás!”.

Rose

Csodásan éreztem magam! Jó volt találkozni az alanyokkal, olvasókkal és persze a szerkesztőkkel is. Végre hallhattam azok hangját, akikkel napi szinten beszélek, és látni az őszinte mosolyukat. Ez a délután, és az ezt követő pozitív visszajelzések rengeteg energiával töltöttek fel. Szerintem most elindultunk egy nagyon jó úton, hatalmas erőt érzek magunkban, új lehetőségeket látok. Új Lendületre kaptam! Köszönöm, hogy vagytok, köszönöm, hogy ennyi energiát adtok! Szeretem ezt a csapatot, szeretem az olvasókat, szeretem ezt a munkát.

Ezeket a szívhez szóló üzeneteket pedig tőletek kaptuk az esemény után, nagyon köszönünk még egyszer és reméljük jól érzetétek magatokat! Találkozunk legközelebb! 😉