Az eltemetett szavak sírkövére

Az eltemetett szavak sírkövére

Valószínűleg nem lennék jó kötéltáncos: túl gyakran billenek meg, és bár mindig visszanyerem az egyensúlyom, fojtogat az a tizedmásodpercnyi bizonytalanság. Ez nem a súlytalan lebegés kellemes válfaja.

A sajátomként ölelem a ködbe bújó, szégyellős reggelek magányát, ahogy a november megborzong, dideregve fakó szürke kabátjába temetkezik, a füléig rántva a gallért. Fáradt vándorként szeli az utcákat, dobbanó szíveket, lüktető szavakat keres, amelyekbe simulva melegedhet. Körülötte házak falaira írja titkos nyelvű, kacskaringós figyelmeztetéseit a közelítő fagy. A hideg szél késként választ el bennünket.
Körülöttünk a ködben a magány sziluettjei – titokzatos, arctalan alakok, épp elég közel ahhoz, hogy lássam, ahogy a testük mozdul, mégis elérhetetlenül. Így élünk manapság. Ha kinyújtom a kezem, csak jeges párába markolok, pedig esküdni mernék, hogy pillanatokkal korábban valaki felém kapott.
Félek, hogy egyszer majd addig hátrálok, amíg beleütközöm valakibe – hogy az a valaki hirtelen kilép az ismeretlenből, vonásai lesznek és szeme és a tüdőmbe karcoló nevetése, és hogy fáj majd az ütközés. Hogy mi csak keringünk egymás körül, fel- majd eltűnsz, újra meg újra, szelíd szédülés ringat el, észre sem veszem, hogy beloptad magad a szempillám sarkába vagy egy esti gondolatmorzsába, de még mindig elrejt a köd. Csak a fél arcod látom. Lehet, hogy végül egyikünk sem lép előre, és udvarias táncot lejtő bolygók maradunk a Kimerült Szívek Naprendszerének peremén.

large (63)

Keményen küzdöttem, hogy ne kelljen várnom senkire, hogy ne legyek rászoruló vagy kiszolgáltatott, hogy ne a rettegés határozzon meg éjjelente. Nem függök tőletek. Összeszorítom a fogam. Hazudom, hogy nincs szükségem senkire. Ha elveszítem az irányítást, ha megtorpanok, újra megsebez majd valamelyikőtök…
Megerősödtem, mert nem volt más választásom, ha túl akartam élni. De ez nem jelenti azt, hogy levedlettem a tündérport, hogy páncélt növeszthessek. A csalódás, a bánat nem pattan le rólam, ugyanúgy a szívembe bújik, a részemmé lényegül, ott kering a véremben, csak egy újabb árnyalatot hint a szemembe. Kék. Zöld. Szürke. Mit számít? Végül tovább indulok, mert elfogadom, hogy ebben a kereszteződésben nem vár már rám senki. Talán a legnehezebb, hogy ne nézzek hátra, mert akkor a várakozás sosem ér majd véget.
Meg nem született szavakat rugdosok: az utcákon hevernek a lehullott levelek gyásza alatt – mindenütt, amerre már jártunk. A mi csupán egy elképzelt emlékfoszlány, összeakadt bőrszövetek egy kávézó félreeső asztalán. És még csak nem is hibáztatlak.
Elvégre ábrándozás az élet megrontója.

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."