„Ez a könyv úgy kezdődik, hogy bár sohasem lettem volna gyerek.”-írja Józsa Márta az Amíg a nagymami megkerül című regénye elején. Azért ez így súlyos, kezdetnek főleg. Nem elég a pokolba kívánt gyermekkor, még a nagymami is elveszett. Vajon a kettő összefügg? Az elveszett nagyszülő és az eltörölni kívánt gyerekkori évek ok-okozati kapcsolatban állnak? Vagy ennél többről lesz szó? Mégis mire számíthatunk?
A borító még semmi megdöbbentőt nem sejtet. Egy gyerekrajzot idéző kép, zöld hajú, szoknyás, nagy szájú nő vagy lány figura, amelyet akár egy kisgyermek is alkothatott vízfestékkel. Azt is hihetnénk, egy mesekönyvet tartunk a kezünkben. Még a címet vizsgálva is ringathatjuk magunkat ebben a hitben. Nagymami, az amolyan becézős szavacska, ahogy egy apróság szólítja nagyszülőjét. Igaz, gyanús, hogy meg kell kerülnie. Ugyanis akinek meg kell kerülnie, annak el is kellett vesznie. Azért egy elveszett nagymama mégsem túl bíztató. Bár még gondolhatjuk, nem örökre veszett el, talán el sem veszett, csak kicsit eltűnt, mondjuk kiment a kertbe. Szóval a hitet még nem kell lerombolni.
Aztán könyv kinyit, tévhit eloszlik. Első rész: A nagymami sírásója. Itt már sejthető, mégsem olyan egyszerű dolog ez az elveszett nagymami, ha még sírásója is van. Majd olvasni kezdünk, első fejezet „bár sohasem lett volna gyerek” címféleséggel. Címféleség, ugyanis az első rész fejezetei nem viselnek címet, hanem vastag betűvel kiemelt szavak adják meg a tartalomban feltüntetett eligazodási pontokat. Szóval itt ez a gyerekségét meg nem éltnek kívánó valaki, aki most már biztos, nem egy mesekönyv főszereplője. Most már nem ringatjuk magunkat ebben a téves elképzelésben. Világos, itt valami sokkal komolyabb következik.
Tulajdonképpen, hogy mi is ez, azt az írónő válaszolja meg. „ez, ami itt van, még csak egy könyv. Először egy könyv, a szabadság felé vezető úton” „Én csak a lehetőséget nyújtottam, arra, hogy vendégek lehessetek az én agyamban.”
Tehát élvezzük ki a vendégszeretet. Jó vendég módjára helyezzük magunkat kényelembe és figyeljünk most kicsit a házigazdára. Most ő mesél. Ha nem is mesét. Nekünk egy feladatunk van, hallgatni. Akarom mondani, olvasni, bár mégis úgy érezhetjük, mintha Józsa Márta ott ülne velünk szembe, és csak mondaná és mondaná. Szóval mi csak figyeljünk, más dolgunk nincs. Még az együttérzésünkre sem törekszik, nincs az a „jaj, de szörnyű volt nekem, sajnáljatok, de nagyon” hangvétele a szövegnek. Sőt, mikor már épp szörnyülködni kezdenénk, hogy „szegénykém, ez borzalmas”, akkor odavág egy ironikus mondatot, vagy legalábbis valami ilyesmit: „szarjátok össze magatokat”. Ezzel kicsit megráz minket, hagyjuk már a siratást, az már nem változtat semmin.
Itt az „élettúltengés” a lényeg, ahogy ő nevezi az állapotot, mikor „már nyilvánvalóan kevés vagyok a saját életem elviseléséhez”, és ekkor jön a klaviatúrapüfölés. Talán ez a valódi ok, amiért most itt a kezünkben a könyv és mert „A dolgokat meg kell írni…még akkor is, ha néha ki kell beszélni belőlük. A dolgokból kell kibeszélni, hogy legyen, aki belőlük elemel.”
Itt nincs szükség a beleélésre sem. Bár kérdéses lehetséges lenne-e egyáltalán? Hacsak nem mi is ott, akkor és olyanokat éltünk meg vagy át, akkor hogyan tudnánk a helyébe képzelni magunkat egy kislánynak, akinek a háza felett front van, akinek a bugyijában tisztek turkálnak, aki titokban tanulhatja csak meg a Himnuszt és jó pár Petőfi verset, aki tüdőgyulladást kap, mert Ceauşescu látogatóba érkezik, akit reggelente mutogatós bácsi molesztál, csak mert a magyaróra az korán kezdődik, és akinek a nagymamáját csak úgy elveszíti az apja, az az apa, aki az ebédet a tenyerébe hányja, majd megeszi. Bele tudnánk úgy igazán élni magunkat ebbe a szerepbe? Egyáltalán el tudjuk képzelni ezt az egészet a hátunk mögött egy viszonylag nyugalmas gyerekkorral, ahol a legnagyobb szörnyűség az volt, hogy nem kaptunk Barbieházat? Persze, akadnak mások is hasonló élményekkel, legfeljebb ők nem írnak róla, vagy ha írnak is, nem így, legfeljebb nekik van esélyük, hogy azonosuljanak a szereppel. Mégis talán jobb is, hogy nem lehetséges a beleélés, hiszen már elképzelni is fáj, már a képzeletbe belejajdulok, milyen lehetett annak a kislánynak, akinek ilyen gyerekkor jutott. Pedig ez csak képzelet, hol van ehhez képest a valóság.
Józsa Márta valósága, ahol „dolgok nem maradnak rejtetten, ha elkezdesz írni egy történetet, minden történet részévé válik annak.” Az írónő kitárulkozik, feltárja az életét előttünk. Ahogy ő fogalmaz: „Nagyon jó könyvet írni, csak az a baj vele, hogy sokkal nagyobb önszeméremsértés, mintha a Kossuth téren nyilvánosan lehúznád a bugyidat.”. Önszeméremsértés ide vagy oda, megírja a múltat, a gyerekkort, a fájdalmakat, a szégyellnivalót, az életét, az „eltűnt időt”. Szeretnénk hinni, ez nem valós, ez csak mese, ugyan már csak kitalálta, de sajnos rémisztően valóságszaga van az egésznek.
Egy valóságszagú könyv nem megszokott stílusban. „Többnyire nagyon rövid, némelykor azonban nagyon hosszú grammatikájú míves, eszmeiségükben, pedig árnyalt mondatokban.” Ezekből épül fel a regény, mely két részre van osztva. Az első a történet kétharmadát kitevő A nagymami sírásója címet viselő rész, a második A klausenburgi patkányfogó. A két rész, akár két külön kötet is lehetne, hiszen felépítésben annyira mások.
A nagymami sírásójában a fejezeteknek nincsen címe, hanem mindegyik elején egy hol hosszabb, hol rövidebb dőltbetűs bevezetőszerű szöveg áll, amelyből vastag betűvel van kiemelve pár szó, mely a címet helyettesíti. Ötletes megoldás, főként, ha tanulmányozzuk a kiemelt részeket, amelyek majd a fejezet elolvasása után kapnak valódi értelmet. Hiszen például a „gumi nélkül” szópárosítás egészen más gondolatokat ébreszthet bennünk, mint, hogy úszógumi nélkül nem szabad fürdeni. Emellett még összeköti az első rész szövegeit a „Nézem azt a kislányt” fejezetindítás. Ki nézi? Mi? Vagy az írónő? Ő is, mi is, de mégiscsak főként ő. Ő emlékszik vissza, ő tekint vissza a gyerekkorára, melyet jobb lett volna, nem megélni, mi pedig általa nézzük. Azt nézzük, amit mutat, amit mutatni akar, titkokat és fájó eseményeket.
A klausenburgi patkányfogó fejezetinek már van címe, a fejezeteknek melyek nem is hasonlítanak az előbbiekre. Nem kevésbé fájdalmasak, de egyszerűbben összerakottak, nincsenek benne az előbbiekben jellemző ugrálások, tárgyilagosabbak, kevésbé mesélősek.
Az első részben gyakran összekuszálódtak a szálak, egymásbafolytak történetek, mint, amikor valaki mesél, és mindig mindenről eszébe jut valami, el-elkalandozik. Sőt A nagymami sírásója rész olvashatóságát bonyolítja az olvasó ”ugráltatása” a második részre, az egyes részletekhez tartozó lábjegyzetek által, így szőve egészbe a könyvet, mert mégiscsak az egész összefügg. Mindennek köze van mindenhez, bár néha az összefüggések csak később válnak érthetővé. Nem könnyíti meg az olvasást, nem a szokásos lapszéltől-lapszélig, laptetőtől-lapaljig szöveggel van dolgunk, de pont ettől lesz érdekes, mármint ettől is.
Az írás stílusa, hangvétele sem mindennapi. Nincs eufemizmus, ahogy az írónő is írja ”farkuk az állatoknak van, ha az embereknek, azt atavizmusnak hívják”, tehát azt kell írni „faszát”, „meg akarlak baszni, mondjam, hogy inkább szeretkezni? És miért, mert úgy esne jól? Csakhogy az nincs meg-gel, ez a baj.” Szóval nem szépítget, nem finomkodik. Nem is illene a történethez, így érezhető az indulat, a fájdalom, úgy igazán. Így érzékelhetjük, hogy ugyan elironizálja a borzalmakat, vagy csak úgy hirtelen odavágja, csak úgy mellékesen egy másik történettel összebogozva, hogy ja amúgy egy román fiú „fogdosott”, „megalázót csípett a mellembe”,mintha természetes lenne. Az a legszörnyűbb, hogy akkor az is volt, fájdalmas, de természetes. Ez indokolja a kemény szavakat. Hogyan lehetne elegánsan megfogalmazni egy megerőszakolás esetét és annak súlyosságát? Ezekkel a durva szavakkal vezeti le a feszültséget, így adja ki magából, ami fáj, mert, ha fáj nem könnyű azt mondani, hogy szeretkezni akart velem, meg akart baszni, így már könnyebb, akaratlanul is ez jön az ember szájára.
Azt, hogy tulajdonképpen miről is szól a könyv, valahogy így határozhatnánk meg: egy olyan nő visszatekintése gyerekkorára, akit egyik hazája, a másikba pofozott, aki tudja mit jelent Romániában kisebbségnek lenni, és tudta ezt már gyerekként is. Egy történet egy túl sok korai tapasztalattal rendelkező kislány szemszögéből elmesélve, aki a túlélés közepette lassan nővé érett. „Meg kellett szokni, hogy bármikor bevihetnek, bármikor megdughatnak…bent voltunk, ők pedig be akartak jutni valahogy. Fondorlatos, de hiábavaló módszerek a kint-tartásukra, erről szólnak ezek a történetek.”
Nemcsak túlélnie kellett ennek a kislánynak, hanem elviselni a nővé válás mozzanatait. Szembetűnő a gyakori kitérő ezekre a mozzanatokra, mint a például menstruálás és a mellek növekedése okozta szégyenkezésre. Nincs is ok csodálkozásra, hogy ezt akarta a legkevésbé a kislány, nővé érni egy olyan világban, ahol „A hatalom valahogy nem tudja kihagyni a bugyiban turkálást”. Nem csoda, hogy ezek után így határozza meg nőiségét az írónő: „Valamennyire nő vagyok, valamennyire nem. Lakik bennem egy nő, aki nem az. Lakik bennem egy nő, és én nem vagyok az.” „Annyira azért vagyok én nő, hogy súlyos, de kielégítő legyek.”
Szóval túlélt, felnőtt, nő lett a kislány. Igaz közben elveszett ő is, és a nagymami is, csak ő megkerült, a nagymami nem. A nagymaminak csak a sírja van, annak is csak a nyoma leginkább, melyet a kislány ásott, de a nagymami sosem került bele, kivéve, mikor döbbenetében majdnem beleájult. A nagymami azonban nem halt meg, csak eltűnt, azaz az apa, a kislány apja, aki nem volt alkoholista, csak sokat ivott, sokszor, ő vesztette el.
Ugyan testileg felnőtt a kislány, lelkileg talán mégsem sikerült teljesen: „Én ma is gyerek vagyok, az, aki”.-írja Józsa Márta. Igazából valahol még mindig él benne a kislány, az a kislány, aki várja, hogy megkerüljön a nagymami. Hiszen egy elveszett nagymamival nem is lehet igazán felnőttnek lenni. Az ilyen gyerekség megmarad.” Az ilyen fájdalmas, feledni kívánt, de feledhetetlen gyerekség, az megmarad, ha fel is nő a kislány, akkor is.
Mi pedig, ha durván is hangzik, de ennek a rémségekkel, megalázásokkal, szenvedésekkel teli gyerekkornak köszönhetjük ezt e könyvet. A könyvet, amelyet kár lenne nem elolvasni. Na meg persze Józsa Mártának, akinek ez volt az első regénye. Az első, de remélhetőleg nem utolsó, hiszen megígérte: „Egyszer, ha ezt mind, mind megírtam, olyan könyvet fogok írni, amelyből megtudjátok, hogyan kell szabadnak lenni.” Mi pedig várunk, mert az tudni kell. „Tudni várni a mondatokra, éveket. Évtizedeket, akármennyit, és éppen annyit tudni várakozni, amennyit kell.”
Felhasznált irodalom:
Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül. Noran-Könyvek Kft. Budapest. 2007.
