Engem ért a megtisztelő feladat, hogy figyelő tekintetünk kereszttüzébe állíthassam a Lendület megálmodóját, Albert Timit, akivel most legfőképp friss könyvének megszületése kapcsán beszélgettem.
Legújabb könyved az Óceán, palackposta, mézeskalács címmel látott napvilágot, méghozzá egy új kiadó, a Colorcom gondozásában. Ez az időszak most az újdonságokról szól?
Igen, mondhatni minden tekintetben. Nagyon hosszú út vezetett idáig, és elég sok kitérőt is tettem közben. Az elmúlt évben, míg Ausztráliában éltem, szószerint fel is adtam az írást. De aztán be kellett látnom, hogy az ember hosszútávon nem tagadhatja meg a valódi lényét, mert előbb vagy utóbb utat tör magának. Egy idő után azt éreztem, hogy nem maradt semmim, annyira bedarált a mókuskerék, és annyi rossz döntést hoztam. Ekkor értettem meg, hogy az egyedüli állandó dolog csak én magam leszek az életemben. És ezzel szépen lassan, egyre tudatosabban teret engedtem neki. Az eredménye pedig úgy gondolom azóta szemmel látható (kézzel fogható), hiszen nem csak a könyvem került az új kiadóhoz, hanem én is. Így lehetőségem van támogatni, terelgetni azokat az embereket, akik hasonló cipőben járnak mint én.
Ez a könyv más, mint a korábbi köteteid, hiszen egy összefüggő történetfolyamot kapunk. Nehézséget okozott most másképp írnod? Miért érezted ennek szükségét?
Ez a könyv nekem szerelem könyv. Egyszer Veréb Emesével beszélgettem erről, és azóta is hálás vagyok neki, hogy biztatott, hogy tegyem próbára én is magam egy más műfajban, stílusban.
Mondanám, hogy azért éreztem szükségét, mert tudom, hogy a Gipsz égbolt típusú írások sokak számára nehezebben emészthetők… de a valóságban ez úgy nézett ki, hogy leültem, elkezdtem írni, és magába szippantott. A végén már a könyv írta magát és az életemet. Aztán két hónap múlva már el is készült.
A történet nagyban táplálkozik a saját életedben történő eseményekkel. Nem találtad ijesztőnek, hogy ilyen mélyen „kiadd” magad az olvasóknak?
Azt hiszem azon a részen, hogy felvállaljam az életem, már rég túl vagyok. Ezt az egész online világot nem igazán lehet máshogy csinálni, csak vállalva, hogy az emberek bele fognak látni az életembe. Persze azért szeretek kérdőjeleket hagyni bennük. Néha elszórakozom ezen, hogy nekik fogalmuk sincs, hogy ennek a könyvnek hány százaléka igaz…
Tervezel folytatást is?
Én nem terveztem, az élet tervezte helyettem. De komolyra véve a szót… azt hiszem sokkal több impulzus ért kint Brisbane-ben, mint azt elsőre felfogtam. Részben ezek miatt, és részben azért, mert a pasik általában össze-vissza kuszálják az érzéseimet: már készül a folytatás.
Az Ausztráliában töltött idő rengeteg változást, tanulságot és élményt adott neked. Mi a legkedvesebb dolog, amit „magaddal hoztál” a kontinensről?
Az a végtelen sok különleges ember… a nyelvsuliból, az egyetemről, a szállásról. De azt hiszem az egyik kedvencem, hogy heteken át volt egy magyar osztálytársam, Gábor, akivel nagyjából egy szót sem beszéltünk a suliban. Aztán utolsó nap annyit mondott, hogy majd próbáljak Mark csoportjába kerüln, a következő szintfelmérőn. Egészen addig azt hittem, hogy nem kedvel, eleve fura helyzet volt, mivel mi ketten magyarok voltunk egy csoportban. A magyarok pedig nagyon sokszor nem kedvelik egymást külföldön, mint tudjuk… Aztán egyszer meglátta facebookon, hogy vannak könyveim és írok… azóta követi a munkásságom. Ami nagyon jól tudott esni abban az időben, amikor azt éreztem, hogy teljesen elvesztettem magam. Örülök, hogy megismerhettem őt.
A könyvben elhangzik, hogy akik egyszer rákapnak az utazás igazi ízére, már örökké nyughatatlanok maradnak, és előbb-utóbb mindig menniük kell. Magadban is felfedezted ezt a késztetést?
Ez egy érdekes szituáció volt, mert pont ott tartottam a könyvben, hogy Maud felszáll a gépre… azon agyaltam, hogy vajon kivel fusson össze, hogy ne legyen egyhangú az útja. Erre odajött hozzám egy bácsi, és elkezdett erről mesélni. Hogy szerinte ő már mindig nyughatatlan marad…
De egyébként azt gondolom, hogy igen. Minél többet tudsz, annál jobban tudod, hogy mit nem tudsz még. Minél többet utazol, annál többet akarsz a világból…
Ha holnap a világon bárhová indulhatnál, mi lenne az úticélod?
Most éppen ilyeneken gondolkozok, hogy elmegyek Portugáliába, meg átutazok Spanyolországba… Kint egyébként leginkább az európai városkép hiányzott. Nagyon furcsa, és szerintem a legtöbben talán bolondnak tartanak emiatt. De hiányzott a kultúra, az épületek…
Mind tudjuk, hogy az írás egy végtelenül küzdelmes teremtő folyamat, ugyanakkor mindig sokat tanulunk közben. Te mit kaptál a könyvtől az alkotás során?
Tisztábban láttam. Azt hiszem ez egyfajta gyónás is volt. Tisztulás. Sokan gondolják, hogy az, aki annyi mindent elért mint én, az csak jó döntéseket tud hozni. Vagy ha nem is azonnal, de végül mindig megleli az útját. Pedig ez nem így van. Én az elmúlt években minden elől menekültem. A barátok elől, a szerelem elől, egyáltalán az érzések elől. Anyum halála után képtelen voltam normális döntéseket hozni. A vége pedig az lett, hogy egy hatalmas káosz lett körülöttem. Az írással együtt keményen dolgoztam azon, hogy megtaláljam azt az egyensúlyt, amit ezelőtt soha nem éreztem. Mondanám, hogy szerencsés vagyok, hogy ott tartok, ahol de ez nem a szerencsén múlik. Az elmúlt hónapokban próbáltam rendezni a kapcsolataimat, felszámoltam a függőségeimmel, és ahol tudom, próbálom segíteni az embereket. Akár a Lendület Magazin által, akár a Colorcom Kiadón keresztül. Remélem ezzel egyszer majd megtisztítom a karmám. De ha nem is… akkor is végre egész nap olyan dolgokkal foglalkozhatok, amit szeretek, ami én vagyok.
A történet egyik központi kérdése, vajon van-e egy előre megírt utunk az életünk során, illetve mennyiben alakítjuk ezt mi magunk. Most hogy látod ezt?
Évről évre egyre inkább azt érzem, hogy sokkal kevesebb beleszólásunk van a dolgainkba. Régen azt hittem, hogy az életünkben ki van jelölve 4-5 pont, ami adott… de most már kezdem azt hinni, hogy egyedül abba szólhatunk bele, hogy hogyan éljük meg a ránk szabott szituációkat. Azt hiszem számomra a véletlen találkozások a legszembetűnőbb példák. Senkivel sem találkozhatsz egy perccel sem hamarabb, mint ahogy szükségetek van rá.
Hiszel a happy endben?
A folyamatos fejlődésben és tapasztalásban hiszek. A happy end után az ember csak leülne, és „úgy maradna.” Az hiszem az élet ennél jóval többről szól. Abban hiszek, hogy meg kell találnunk a boldogságunkat, és abban, hogy ez általában fejben dől el.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Világbéke. Ezen kívül, ha még lesz időm… 😀 Akkor minél több embernek segíteni, akár az írásaim által, akár abban, hogy terelgetem és biztatom őket, hogy éljék meg az álmaikat. Én valahogy az ellenkezője vagyok annak a típusnak, akik folyton azt mondják, hogy „neked úgysem sikerülhet!” Annyiszor mondták már nekem is az életem folyamán, hogy egy ideje már azzal akarok visszavágni, hogy mindenkit arra biztatok, hogy tegyen az álmaiért. Mert a végén már úgyis csak az az egy fog számítani, hogy mertél-e élni, vagy sem!
Mit mondanál azoknak, akik úgy érzik, elveszítették a saját útjukat?
Hogy felejtsék el a szerencsét, meg azt, hogy majd az ölükbe hullik… Ilyen nem lesz! Gyászolják meg, ami elmúlt, ami fájt, de minél tovább fekszenek a padlón, annál több időt vesznek el abból az életből, amit akár élvezhetnének is. Barátnőmtől kaptam pár hónapja egy képet ezzel az idézettel: „I never dreamed about success. I worked for it!”
Azt hiszem a lényeg a belefektetett munka, mert csak az az egy fog megtérülni. És mindegy, hogy mikor… lehet évekig nem látsz eredményét, de ha a szíved és a lelked beleteszed, akkor az élet el fog juttatni oda, ahol lenned kell.
Lehet nagyon sokan azt gondolják, hogy én könnyen beszélek… de ilyenkor szoktam azt mondani, hogy akkor beszélniük kellene a fent említett barátnőmmel, mert ő az egyetlen aki látja a sok szenvedést, és elbizonytalanodást. Míg végül megcsinálom azt, amit elterveztem!
Köszönöm Timinek az interjút, ti pedig követhetitek őt facebookon vagy böngészhetitek a honlapját is. 🙂
