Meleg, júniusi nap volt, amikor be kellett szállnom egy autóba, és magam mögött hagynom az otthonomat. Minél több város választott el a háztól, ahol eddig éltem, annál nagyobb volt az űr a szívemben. Az ölemben szorongattam és tördeltem a kezeimet, azt számolgattam, hány boldog pillanatom volt ott, abban a fehér ajtó mögött rejtegetett, erkélyes szobában. Bámultam kifelé az ablakon, figyeltem az erdőket, a fákat, a templomokat, más emberek otthonait. A kopott hintaszéket a verandán, a kovácsoltvas kerítést, a gyerekbicikliket és játékokat a kertben. Elégedett embereket láttam az utcákon. Olyanokat, akik megbékéltek azzal, amijük van. Én meg ültem a kocsi jobb első ülésén, és – látva magam előtt egy teherautón a dolgaimat -, méltatlankodtam. Lázongtam és háborogtam. Az egész univerzumot utáltam. Nem tudtam befogadni a nyilvánvalót. Azt, ami csak most, majdnem három hónap elteltével, apró törmelékekből épült fel bennem. Most már tudom, hogy minden engem szolgált. Nem léptem meg a sakktáblán a következő lépést, folyton csak halogattam. Hát megtette helyettem az élet. Kiléptetett a komfortzónámból, és megnyitotta előttem a világot. Elköltöztetett onnan, ahonnan valószínűleg soha nem mertem volna eljönni. Onnan, ahol nem élhetném át azokat a dolgokat, melyeket most és az elkövetkezendő időkben fogok.
Köszönöm Timinek a háttérképet a notebook-on!
Mindig elfelejtem, hogy az élet soha nem tesz velünk olyat, amire nincs szükségünk. Mindig, mindennek helye van. Meg kell történniük azért, hogy mi többek lehessünk. Emlékszem, amikor kiderült, hogy eladták a nagymamám házát, és egyszerre kell készülnöm az újságírói vizsgámra, és dobozolnom – ültem az ágyamon, és tekertem a fejem. Megint arra gondoltam, hogy felesküdött ellenem minden és mindenki, hogy nekem nehezebb legyen, mint másnak. Balgaság volt ezt gondolni. Már mindent értek. Erősnek kellett lennem, meg kellett keményítenem a szívemet abban az egy hónapban, hogy végig tudjak csinálni mindent. Dacoltam a világgal azért, hogy elveszi tőlem azt, ami számomra az egyik legfontosabb: a nagymamám házát. S pont ez a dac volt az, a hatalmas lázadás, ami arra ösztökélt, hogy megmutassam, nem törődöm bele. Küzdök és harcolok. Mert engem az élet nem kényszeríthet térdre! Kiállom a pofonokat, igen, de nem alázkodom meg!
Onnantól minden nap hajnalban keltem, tornáztam és meditáltam. Kora reggeltől, késő estig írtam a szakdolgozatomat, terveztem a rovatomat, készítettem a fényképeket, tanultam a vizsgákra, és dobozoltam. Dobozolva tanultam, tanulva dobozoltam. Közben edzettem a lelkemet is, felkészültem az előttem álló nehézségekre. Magányos egy hónap volt. Szinte senkivel sem tartottam a kapcsolatot, nem kerestem az emberek társaságát. Ezt így nekem, egyedül kellett megélnem.
Azt hiszem, jobb is volt így. Ha elmeséltem volna azoknak az embereknek, akikkel minden napos kapcsolatban voltam azelőtt, hogy „bemeditálom magamnak az ötöst”, biztos az arcomba nevettek volna. Én hittem benne. Naponta órákat töltöttem azzal, hogy hittem. Magamban, a vizsgám sikerességében. Kialakítottam egy olyan kapcsolatot önmagammal egy hónap alatt, melyre mindig vágytam. Az életet okoltam minden negatív történésért, holott mindent én okoztam. Ahogy megváltozott a gondolkozásom, és az énképem – minden máshogy történt. Az összes vizsgámra magabiztosan mentem. Varázslatos érzés volt, amikor megkaptam a bizonyítványomat. Igen, bevonzottam magamnak az ötöst.
Szakdolgozat védésem.
Persze, akkor mindezt nem így éltem meg, nem álltak ilyen erősen össze a mozaikkockák. Akkor jött a döbbenetes felismerés, amikor itt – ahol most jelenleg laknom kell –, vigasztalhatatlanul sírtam, aztán rá pár órára felhívott Albert Timi. Azt mondta, nézzem meg mi történt velem egy év alatt. Hová fejlődtem, kivé lettem. Mennyi mindent legyőztem, mennyi mindennel megküzdöttem. Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, mi is történt velem.
Bár most itt vagyok, ahol nem akarok lenni, hiszem, ennek is oka van. Meg kell élnem ezeket a hónapokat azért, hogy megint több lehessek. Hagynom kell, hogy alakítsanak a történések. Tanulnom kell, fejlődnöm és tovább erősödnöm. Bíznom kell magamban, és az utamban. Hogy mi az utam? Minden erőmmel hiszem, hogy az írás az, ami meggyógyít. Az én katarzisom csak az írás lehet.
Tegnap reggel csomagom érkezett, a Lendület Magazin egyik alapítójától, a főnökömtől, a példaképemtől, a mentoromtól, a kritikusomtól; Albert Timitől. A hatalmas dobozban ott volt minden, ami eszköze az álmaim megvalósításának. Timinek hála – egy hónap kihagyás után – ismét teljes szerkesztőként tudok részt venni a magazin életében. Újra feltöltődtem tettvággyal, inspirációval, motivációval. Köszönöm azt is, hogy mellékelte Szénit, mert már nagyon hiányzott belőlem. Tegnap óta újra az a lány vagyok, aki hisz önmagában, és az álmaiban.
Köszönöm!
„Írnod kellene egy könyvet, mint a Harakiri vagy mint Csáth Géza naplója. Ha van olyan nap, mikor nem írsz semmit, akkor azt írod bele. Amikor meg pozitív volt az önbizalmad, akkor azt. (…) Mert ne feledd: okkal történik ez veled! És én hiszek benne, hogy sokra vagy hivatott.”
(Albert Timi)
Mindez nem történhetett volna meg, ha még ott laknék, a nagymama házában. Akkor most nem tapasztalhatnám meg azt a jóságot, amiben részem lehet. Tudom, sokat fogok még bánkódni, sokszor fog hiányozni a nagymama, és az a város, ahol 20 évig éltem. De már nem vagyok céltalan. Minden napot meg szeretnék élni. Minden nap tenni fogok az álmomért. Írni fogok, mert az írás az otthonom.
