“Az érzelmesség nem szeretet” – Interjú Kovács Kristóffal

“Az érzelmesség nem szeretet” – Interjú Kovács Kristóffal

Szívhez szóló versek.  Szavak, melyek felébresztenek egy-egy érzést. Sorok, melyekbe elmerülünk. Mondatok, melyek a lelkünkbe hatolnak. Kovács Kristóf írásait olvasva nem csak olvasunk, hanem  emlékezünk, és érzünk is.  Előtörnek szerelmek, csalódások, fájdalmak, melyeket mi is átéltünk, ha nem is ugyanígy, de hasonlóan. Tudjuk, érezzük az összes leírt betű súlyát.
Korábban már bemutattam Nektek Kovács Kristófot és lenyűgöző alkotásait.  Most jöjjön egy interjú vele, melyben még többet megtudhattok róla és költészetéről.

Kovács Kristóf

Kovács Kristóf

Ha 5 mondatban kellene jellemezned magad, mi lenne az az 5?

Fogalmam sincs. A verseimmel kapcsolatban talán fontos, hogy részleteket keresek, a nagy dolgokat szétszedni akarom, „a jóban meglátni a rosszat”, ilyen vagyok. Szándékosan nem kerülöm meg, az amúgy megkerülhető borús, elégikus részeket. Mások egyszerűen nem akarnak tudomást sem venni róla, nem engedik be saját magukba, én beengedem, néha már csak úgy dacból. Ez már így 5!

Mi a véleményed a mai költészetről? Vannak ma igazi költők?        

A mai költészet szerintem nagyon sokszínű, nagy mélységekkel, szélességekkel. Ha jobban beleveti magát az ember, hamar rájön, hogy rengeteg tehetséges költő van. Bizony vannak. Sosem lettek kevesebben. Az más kérdés, hogy milyen igényeik vannak egy adott személynek. De nem hinném, hogy Paolo Coelho-ra vagy DJ Free-re kellene hallgatni.

Szerinted mitől lesz valaki jó költő?

Több mint valószínű, hogy attól, mert profi módon csinálja azt, amit csinál, meg lehet tanulni jól írni, persze kell hozzá valamennyi affinitás is, de nagy része munka. És ez általában idővel beérik, ha valaki folyamatosan tud hozni egy minőségi szintet, és helyzetbe kerülni.

Véleményed szerint manapság olvasnak még az emberek verseket? Van igény a költészetre?

Szerintem manapság is sokan olvasnak, legalábbis én úgy veszem észre a saját köreimben. Lehet, hogy rétegfüggő, de versekre mindig van igény. Főleg jó versekre. Nem hinném, hogy bármi tudná pótolni. Olyan, mint a háborúskodás, sosincs vége, bármilyen látszat ellenére, csak ez egy belső konfliktus, harc önmagaddal. Legalábbis én így gondolom.

Verseid szabadversek, a hagyományos költészet nem vonz?

Attól függ, mit nevezünk hagyományosnak, ha van egyáltalán ilyen. Szabadversek régen is voltak. Én ebben találtam meg önmagam. Ebben tudok pontos lenni, számomra a rím vagy a forma részletkérdés, és nem akarom, hogy azok bármilyen módon is befolyásoljanak vagy irányítsanak. Azt szeretném leírni, ami bennem van. Úgy és ahogy. Attól pedig egyenesen rosszul vagyok, ha valaki megmagyarázza a saját versében, hogy az egy vers, és hogy milyen vers, és miért. Ezért nem szeretem a kötöttségeket, a formákat, nem kell, hogy leríjon róla, hogy az egy vers. Azt majd eldöntik.  Ez számomra olyan, mintha mondjuk egy filmben látszódnának a kamerák. Nem hiteles. Persze lehet ezt is jól csinálni, de az a ritkábbik eset.  Én valóságot akarok teremteni, hihetőt  és igen, el akarok hitetni. Legalább egy-egy percre. Kizökkenteni. Ez a lényeg.

Milyennek kell lennie egy versnek, hogy azt mond rá, igen ez jó?

Adnia kell valamit, valami újat. Úgy fejezni ki dolgokat, ahogy az emberek többsége nem tudná, váratlanul, frappánsan, kereken. Körbe kell érnie az egésznek, ez is szubjektív, de szerintem akkor jó, ha nyomot hagy, az a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy te is mindig ezt akartad kimondani, csak épp nem találtál rá szavakat, akkor fut végig az emberen a hideg. Akkor adtál valamit. Szerintem ezért fontos kortársakat olvasni, mert az él, az ma van, ez a világ, könnyebben magára talál az ember. Számomra érthetetlen, hogy az iskolákban miért erőltetik még mindig Petőfit vagy Csokonait. Ráadásul miért tizenegy-két éveseknek. Nem csoda, hogy egy életre megutálják, és nem csoda, ha azt hiszik, hogy ma már ilyen nem létezik, vagy csak alig. Szegények, át vannak verve.

Verseid gyakran egy-egy idézettel kezdődnek valakitől? Mi ennek az oka?

Gyakran ösztönöznek más versek, olvasás közben könnyen lehet ihletett állapotba kerülni. Különösebb oka nincs, talán valamiféle megalapozás. Pontosítás. Amin nekem még nem sikerül.

Mintha minden írásod egyvalakihez szólna. Kihez írod őket?

Igen, ráéreztél mondhatjuk.  Volt egy fontos személy az életemben. Aki még persze most is az, de túl távolra vitt minket az idő egymástól, nehéz így fenn tartani bármit is. Pedig sok mindent éltetett, és a kezdetektől tartott. De igen, már ki kell tenni a „t”-ket. Ezért megy nehezen mostanában az írás. Persze nem lehet ezt csak egy személyhez kötni, a fiktív dolgok is erősen közrejátszanak. Érdekes történet. Mindig is kerestem a megfoghatatlant, a megfejthetetlent, kapcsot a képzelet és valóság közt. Ő volt az. Amivel nagyrészt valóra is vált. Mindenki elképzel valakit magának. Amikor sehol sincs, akkor érzem, hogy bárhol megtalálom. Persze azt hiszik ezek szerelmes versek, pedig nem azok, ha ez lenne a helyzet, akkor tökéletesen boldog lennék, ergo nem írnék verset. Szóval maga ez a „szerelmes vers” kifejezés számomra teljesen abszurd úgy általában is. Mindig vigyázok, hogy megmaradjak a középúton, nem akarok látszólagos lenni, nem akarok látszólagos támaszokra nehezedni. Az érzelmesség nem szeretet. Szigorú magatartást igényel, mert ha valami indulat magával ragadja az embert, elmosódnak a határok, könnyen átbillen fröcsögésbe, és észre sem veszi, aztán abból jó nem sül ki. Meg kell tanulni kívülről néznie a költőnek önmagát és a művet. És ez nem egyszerű. Sőt, ez a legnehezebb. Elengedni.

A próza műfaja nem csábít?

Egyelőre még nem. Nem érzem szükségét, bár ezeket a verseket is félig-meddig tekinthetjük kisprózának. De csábítani nem csábít. Van még bennem világfájdalom bőven, rápihennék még, hatásos szeretnék lenni, és célratörő.

Hogy viszonyulsz a slamhez?

Nagyszerű dolognak tartom. Bár kishazánkban még gyerekcipőben jár ez a kezdeményezés, egy nagy buli az egész, amiben jól érzi magát az ember, sok mindent összefog, ezért nehéz definiálni is. Magam is belekóstoltam már a dologba, és nagyon szimpatikus volt ez az életérzés. Végre egy közösség. Egy olyan közösség, ami talán 10-20 év múlva fel tudja váltani a mainstream parasztvakítását.

Mi a célod a verseiddel?

Az agyam kiürítése, a szorongás felszíni kezelése. Megőrizni, halhatatlanná tenni egy-egy érzést. Ha ez másoknak tetszik, szinte ráadás. Nincsenek nagy terveim, nem is kell, hogy legyenek.  Reálisan látom a dolgokat. Csinálom, amíg segít, amíg van értelme. Ennyi.

 Több helyen is megjelentek már műveid, díjakat is nyertél. Mire vagy a legbüszkébb?

Nem igazán tudom. Mindegyik megjelenés, díj jólesik. De én inkább azt szeretném, ha mások lennének rám büszkék és nem én magamra.

 Van kedvenced saját alkotásaid közül? Ha igen, miért pont az?

Talán olyan van, ami közel áll hozzám, de a lényeg pont az, hogy elszakadjak ezektől, azért írom le. Persze nem rossz emlékek, jó visszagondolni, és jó túlélni ezt az egészet. Ami talán a legfontosabb vers nekem az a „Belváros” című. Eddig ennek a műnek volt messze a legnagyobb visszhangja, még most is, pedig már nem mai. Nagy élmény, nagy fordulat, jó verset hoz, ha meg tudom ragadni. Talán.

Mik a távolabbi terveid a költészettel? Verseskötet kiadásán nem gondolkozol?

Mint mondtam nem tudom hogyan alakul a távoli jövő, a közelire próbálok koncentrálok, amíg lesz értelme, lesz miért-kiért, addig csinálom, bár nem tudom, hogy ki lehet-e ebből keveredni, számomra ez külön világ, egy fantasztikus. Kötetről még gondolkodni is korai. Sok mindent építeni kell még addig. Ha jövőre összejön, amit szeretnék, egy fontos alapja lesz ennek. Erről csak ennyit. Ez még odébb, bőven.

 

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*