az igazság a szeretetről…

az igazság a szeretetről…

Összevissza zúg, kattog és éget. Mintha egyszerre leszorítanák, s mégis annyi helye lenne a mellkasomban, hogy egy egész teherautó elférne benne. S mégse hagyja abba a dobogást, folyamatosan pumpálja a vért, mintha csupán ennyi lenne az egyetlen értelme. Pedig ő a legnagyobb hibás. Miatta történik mindez. Ő nem hallgat a józan észre, ő válik szerelmessé a lehető legrosszabb emberbe, s a legvégén ő is törik össze. S ezt újra és újra, mint valami beteges körforgás. Aminek soha nem lesz vége. Újra és újra, ismét meg ismét, ugyanazokat a hibákat elkövetve. Mígnem egy nap egy utolsót dobban, s örökre megpihen.

https://fr.wikipedia.org

Mindig is hihetetlenül érdekesnek találtam az emberi érzelmeket. Már gyerekkorom óta lenyűgözött, hogy különböző események milyen és milyen erős impulzusokat képesek kiváltani belőlünk. Ha valami rossz történik velünk, félni kezdünk, ha egy akadály előtt állunk, izgulunk. Ha valami kellemetlen dolog történik, undorodunk, ha valami rossz dolog, szomorúak leszünk. Azonban van egy érzés, ami felülmúl mindent. Egy olyan érzés, amitől egyszerre rettegünk és izgulunk, amitől szomorúak leszünk és mégis boldogak. Ez az az érzés, ami teljesen felforgatja az életünket, szebbé teheti a napjainkat, s a pokol legmélyebb bugyraiba taszítani. Ezt a szerelem. Az egyik legcsodálatosabb és egyben legrosszabb érzés, ami csak egy embert érhet. S mégis annyian vagyunk, akik félnek és izgulnak, amikor meghallják eme ominózus szót. Pedig mi is vágyunk rá. Csak minket már annyi fájdalom ért, annyiszor törtek össze a szívünket, hogy az már teljesen elfelejtett szeretni. Mintha teljesen eltörölték volna róla azokat a kis részeket, amik ezért felelősek.

 

Rosszkor voltunk rossz helyen. Mindig is ezt mondogatta. Ezt volt a kifogása arra, hogy miért törte össze a szívemet. Mintha minden egyes dolog, amit velem tett azon az apróságon múlt volna, hogy rosszkor voltunk rossz helyen. Én meg annyi de annyi mindent megbocsátottam neki. Pedig ő csak játszott velem. Folyamatosan kihasznált, játszott velem, s a legvégén eldobott. Mint egy használt zsebkendőt, amire már nem volt szüksége. Természetesen, amikor látta, hogy milyen a segítségem nélküle, amikor rájött, hogy mindent egyedül kellett csinálnia, megpróbálta visszakönyörögni magát hozzám. Pontosan tudta mi a gyenge pontom, mivel lehet rám hatni, s ő pontosan azt is használta ki. De már nem tudta visszanyomni magát hozzám. Már túlságosan késő volt. Viszont megtanultam tőle életem legnagyobb leckéjét. Hogy a szerelem nem pénz és nem is segítség. Nem várhatja el tőled, hogy te tegyél meg helyette mindent. A szerelem kölcsönös, önzetlen és őszinte. Nem lehet anyagi dolgokkal kifejezni.

 

Nem miattad, hanem miattam! Ezt mondogatta a következő, miután megcsalt. Olyan nehezemre esett megtanulni ismét szeretni. Megbízni valakiben, közel engedni valakihez, s tényleg tiszta szívemből szeretni. De te megtanítottad, hogy az élet megy tovább, s nem sírhatok egy olyan ember miatt, aki teljesen tönkretette az életemet. Ironikus. Te is ugyanúgy belémrúgtál. Megszeretetted magad nem csak velem, hanem a családommal is. A barátaimmal, nagyszüleimmel, minden rokonommal. S a világ össze férfia közül te pont a legjobb barátommal csaltál meg. Nem csak őt vetted el tőlem, hanem az egész életem. De nem haragszom! Mert tőled tanultam meg, hogy sokan szeretnek, de csak kevesek szeretnek igazán. Nem mindenki lesz őszinte hozzánk, de aki az lesz, az őszinte szívéből szeretni fog minket.

 

S most itt vagy te. Akivel olyan, mintha sosem fájt volna semmi. Aki letudja feledtetni velem az össze rosszat, ami eddig történt velem. Összeraktad a szívem, s úgy vigyáztál rá, mintha a tied lenne. Folyamatosan megnevettettél, odafigyeltél rám, s nem engedted, hogy egyedül legyek. A vállad nyújtottad, amikor sírtam, vigasztaltál és segítettél. Én meg lassan beléd szerettem. Akaratlanul. Ugyanakkor rettegek is. Te mivel törőd össze a szívem?

 

Kiemelt kép: https://www.youtube.com

Szerző:

Lovász Szilárd
"Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élniük azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk meg (...). A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált." /John Green/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás