„Olcsó babaruhába öltöztettem a szerelmet, és csak játszottam a magánnyal egész nap. Néha te is fel-felbukkantál, de nem elégszer ahhoz, hogy részévé válj az opálos reggeleknek.”
Vági Vikit az írásai alapján egy reménytelenül romantikus alkatnak gondoltam. A kérdéseimre adott válaszaiból azonban hamar világossá vált számomra, hogy ennél az ő lelke és ízlésvilága bizony sokkal bonyolultabb. Nem csak egy hétköznapi lány, aki a kudarcba fulladt kapcsolatait írja le, mint ahogy sok kamasz vagy éppen felnőtt teszi a naplója poros lapjain, neki az írás tényleg terápia. Lelki, testi megtisztulás. Megnyugvás volt akkor is, amikor egy cisztát diagnosztizáltak nála. Ahogy a sorait olvasom folyton az az érzésem támad, hogy mikor megszülettek az éppen aktuális mondatok, Viki el is engedte az adott probléma kezét azzal, ahogy szavakká formálta.
“Az írás pedig a kiút volt a pokolból. Amikor úgy éreztem, hogy pattanásig feszült minden körülöttem és én magam is, leültem a laptopom elé és órákig csak pötyögtem.(…) Ez az én „félszerelmem”. “
Bár még viszonylag kevés ideje ír, esze ágában sincs abbahagyni. Egyenlőre, elsősorban a blog formában gondolkodik, de nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy később más műfajokban is megmutassa magát, hiszen néhány novella, valamint regény is lapul a fiókja aljában. A blog kezdeti címe Perspektíva volt, de Viki ennél sokkal személyesebbet, mélyebbet, többet mondóbbat szeretett volna. Így született meg a Lelkem darabjai, ami egyrészt a történetek, írások terjedelmére is utal, hiszen kicsi, de tömör gondolatfoszlányokat kapunk csupán, másrészt viszont Viki belső világának, lelkének egy-egy kis darabja is a szemünk elé tárul. Nagy rajongója Albert Timi írásainak, ezért is választotta a képhez csatolt szöveg formát a szavainak.
Vági Viki
„Mert olyat nem veszíthetsz el, ami soha sem volt a tiéd. Csak úgy érezted, hogy birtoklod, de üres vágyak voltak csupán. Semmi több. Üres szemek, suttogások értelmetlenbe vegyülő tudatlan érzelmek. Melyek soha nem léteztek. Ahogy te sem és én sem. És mi sem. Nem létezünk, nincs miért. Csak vegetálunk, ülünk a langyos vízben, addig amíg végre meg nem leljük azt az elveszett darabot, ami mind a kettőnkből hiányzik. Ami egésszé tesz majd minket.”
Viki lelkének darabjaiban mintha valamilyen mélyről jövő, ősi titok lenne elrejtve, amihez a kulcsokat lassan, de biztosan ő maga adja az olvasó kezébe. Teszi mindezt úgy, hogy semmi célja nincs. Nem akar ő tanítani, nagyot mondani, vagy bármiféle életfilozófiát alkotni. Leírja, mi történik vele. Kicsit magán is könnyítve ezzel, kicsit másokon is. Mert mindenki valamelyest otthonra talál a sorai között. Lassan pedig rájövünk, hogy tulajdonképpen az a titok, hogy nincs titok. Talán csak az őszinteség.
Viki blogja: https://www.facebook.com/lelkemdarabjai?fref=ts
