Elvetemült írópalánta

Elvetemült írópalánta

Bia blogját pár napja ismertem meg. Mikor megnyitottam, egy rajz tárult elém, egy nyakkendővel felakasztott emberről. Majd elolvastam a címet: Saskia világa, avagy egy elvetemült írópalánta blogja. Így már értettem. Gondoltam, tényleg elég elvetemült lehet, aki ilyen képet választ kezdésként. Aztán megláttam a bemutatkozó szöveget is, ahol ez állt „FONTOS!: Az oldalon +18-as, ill. boys love, azaz fiú x fiú témát feldolgozó írások is találhatóak lesznek”. Már semmi kétségem nem volt, nem egy mindennapi oldalon járok.

Olvasni kezdtem, és olvastam és olvastam, még a végére nem értem. Ekkora már nem annyira az jutott eszembe, hogy elvetemült, sokkal inkább az, hogy tehetséges. Az írópalánta viszont tökéletes megnevezés. Hiszen, ki tudna egyszer egy 27 éves férfi lenni, aki az érzéseiről mesél, máskor meg egy fiatal lány, aki betekintést enged a lelkébe, ha nem egy író? Mindig is úgy gondoltam, hogyha valaki igazi író, az képes bárkivé válni, és mégis úgy írni, mintha tényleg érezné, amit a képzelt karaktere érez.

Bevallom még a blogot böngésztem, elbizonytalanodtam. Most akkor ki az, aki ír? Egy férfi? Egy nő? A szavak mögött egy nőt láttam, de miért ír egy nő fiúk egymás közötti szerelméről? Nem tudtam eldönteni. Aztán megnéztem a profilját, ahonnan kiderült, hogy a megérzéseim nem csaltak, a Saskia név egy nőt takar, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan ír. Úgy formálja a szavakat, hogy hirtelen én is ott voltam a tóparton és éreztem, amit ő érzett, még akkor is, ha velem sosem történt meg. Mint, amikor egy jó könyvet olvasok, és a szereplő én leszek. Szerintem ez a legjobb az olvasásban, hogy bárki lehetsz, és egészen új érzéseket élhetsz át. Itt is így éreztem.

Ráadásul ezek az érzések több műfajban tárulnak elénk, hol egy-egy történetetben, máskor pedig egy versben, de mind tele van érzelmekkel, és szépen formált szavakkal, mondatokkal. Nekem a személyes kedvenceim azok a történetek voltak, melyek egy-egy pillanatot, gondolatot ragadtak meg. Ez a rész pedig különösen magával ragadott:

“Vajon a lelkünk és érzéseink pótolhatóak, vagy újra képesek magukat egésszé tenni? Ha minden hozzánk közel kerülő emberrel megosztjuk a lelkünk egy részét, s mikor csalódunk bennük és hátrálunk egy lépést, ezzel annak egy darabkáját hagyva náluk, legvégül egyre kevésbé érinti már szívünket a folyamatos fájdalom. Vajon legvégül, mikor már az utolsó darabot is elveszik tőlünk, megszűnünk érző lelkek lenni?”

A 18-as karikás írásoktól viszont kicsit tartottam, de végül félelmem feleslegesnek bizonyult. Hiába egy olyan témát ragad meg, mely nem mindenki szemében elfogadott, mégis ezt is olyan stílusban teszi, hogy végül nem az válik fontossá, helyes dolog vagy nem a homoszexualitás, hanem az érzés kerül középpontba, melyet átélnek a szereplők. Ismét a szerelem, az érzelmek válnak a lényeggé, és mint tudjuk, a szerelem nem ismer lehetetlent.

Szóval én csak ajánlani tudom mindenkinek Bia blogját, hiszen folyamatosan oszt meg velünk szebbnél szebb bejegyzéseket, ráadásul olykor az is kiderül, mi ihlette írásra, még izgalmasabbá téve a posztokat. Ezenkívül már Facebookon is követhetjük, ahol szintén szebbnél szebb történeteket, verseket olvashatunk tőle. Aki pedig kedvet kapott, nyugodtan írhat neki, örömmel fogadja, és ha kell tanácsokat is szívesen ad.

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*