Még sincs elegem – az örömtelenségről

Még sincs elegem – az örömtelenségről

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. “Dehogy eresztlek – gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. “Rossz jel, hű, de rossz jel!” – gondoltam. Nézek a dombhát felé… Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?
Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz.
S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: “Kicsoda ön, uram, és mit akar?” – de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
– Fussunk!
Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi… (…)
Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.

– Lázár Ervin: Négyszögletű Kerek Erdő

Ahogy az egyik kedvenc mesémben, úgy az én életemben sem bánom, ha néhanapján megjelenik a szomorúság. Kellenek a borongós napok, amikor csak bekuckózunk a takaró alá és nagy bőszen fütyülünk az egész világra.

Viszont mi tagadás, néha hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a dolgot. Hogy sehogy sem jó, már akkor sem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg elterveztük azokat. De hogy hogyan lenne akkor mégis jó, azt tulajdonképpen már mi magunk se tudjuk, de azért ennek ellenére kiengesztelhetetlenül dacolunk az egész világgal.

Egy ideje így töltöttem a napjaimat. Úgy gondoltam, annyi vihar után már nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy örömködjek valami felett, jobb úgy sem lesz, a következő akadály meg úgyis mindjárt itt lesz, arra kell készülni, csacskaságok helyett.

Természetesen a következő akadály úgy érkezett meg, hogy még véletlenül se lehetett készülni rá, de ennek okán sok örömöt hagytam ott úton meg útfélen, hiszen az nekem nem kell, meg minek is.  Végül addig feszítettem a dolgot, meneteltem előre összeszorított ajkakkal, enyhe világfájdalmas arckifejezést öltve az arcomra, míg el nem érkezett az a bizonyos pont, hogy akkor ez így tovább nem megy.
Az ég éppen leszakadófélben volt, belőlem csavarni lehetett az esőt miközben ballagtam át egy forgalmas kereszteződésen fehér ruhácskában, térdemet kellemesen csókolta össze meg vissza egy esőfolyam, mikor úgy éreztem, megette a fene az egészet, hát nincs is itt semmi, aminek örülni lehet, felhördültem és megrázogattam az esernyőmet tiltakozásom jeléül a zivatar ellen.  Ahogy átbaktattam nagy sebbel meg lobbal füstölögve az úttesten,  az egyik fa tövében megbújt járókelőcsoport felől pont el sikerült kapnom egy „nédd már a lányt” meg egy jó adag fojtott kuncogást.

És akkor én ott, egy nagy pocsolyába toccsanva, elázva, nyakig sárosan elkezdtem kacagni.
Mert igen.
Béna vagyok, szerencsétlen vagyok, semmi sem jó sehogy sem, és nem is lesz jó.
És mégis. Ez így van jól. Nem?

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."