Az új luxus: offline

Az új luxus: offline

Egy újabb este. A vállamat szokás szerint csak a csend és az egész napos fáradtság nyomja, én pedig bámulom a képernyőt.
Laptop, telefon.
Félre teszem. Elmosogatok.
Odébb tolok két poharat és egy tollat, arrébb pöckölök egy morzsát.
Fél szemmel újra a képernyőt lesem, és várok. Várom az apró, pirosan csendülő jelet, hogy mégis fontos vagyok, hogy a kavargó ember-mozaikban mégis jelentek valamit. Várom a szavaidat, a pixeles kis nevetésed, és elhitetem magammal, hogy ennyivel is beérném… Ismerős?

online

Függővé váltunk, az online világgal kelünk és fekszünk, és öleljük magunkhoz a magányos éjszakák szívszaggató mélyén. Nem tudunk kiszakadni, fogva tart a kényszer, hogy jelen kell lennünk, hogy talán éppen ez az a pillanat, amikor majd elszalasztunk valami fontosat. És ez lassan megöl. Belülről marcangol minden egyes pillanat, amelyben nem válik valóra a legbensőbb vágyad. Újra és újra csalódsz, napjában vagy ezer alkalommal, és már annyira hozzászoktatod magad a keserű ízhez a nyelveden, hogy úgy érzed, ez a világ rendje. Tökéletesen illeszkedik a napi rutinod listájába.

Mi is jut eszünkbe a luxusról elsőként? Versace, Gucci, Prada, Rolex… Prémium kategóriás márkák, amelyek drága termékeket dobnak piacra. Legtöbbünk számára elérhetetlen és megfizethetetlen, mégis vágyunk rá, mert azt jelzi, tartozunk valahova. Hogy részesei vagyunk egy olyan világnak, amelybe nem osztogatják a belépőt minden utcasarkon…  
Pedig valójában a legnagyobb luxus a saját időnk. Az érzéseink, a gondolataink, a szabadságunk. Az életünk. Hogy bármikor kiülhetek egy parkba vagy a Duna mellé egy kávéval, és senkinek sem tartozom elszámolással emiatt.
Lassan a boldogság is luxuscikké aljasodik, mi pedig alig-alig engedhetjük meg magunknak, hogy hosszú távon is fenntartsuk. Irigykedő tekintettel méregetjük mások őszintének tűnő mosolyát, csillogó sikerét, míg mindkét tenyerünket a bennünk tátongó űrre szorítjuk, és egyszerűen nem értjük, mit rontunk el. Hiszen minden fotó, minden poszt azt ordítja, hogy az a macskás óra vagy a gusztusosan elkészített reggeli végre az én életemet is megváltoztatja, hiszen ez a boldogság felé vezető sárga köves út… vagy mégsem?

fc0dea494d93b8449d8467676f7e94c2
Minden kéz telefont szorít a metrón vagy a villamoson, és csak görgetnek, görgetnek egy jobb élet után kutatva a kék-fehér valóságban. Örök elégedetlenség mocsarában dagonyázunk, és olyan emberek elismeréséért küzdünk, akiket talán évek óta nem láttunk. Bilincsben vergődünk, hiszen mindig visszahúz egy kérdés, egy függőben maradt válasz. A nyughatatlanul pörgő, elégedetlen gondolatok.
Nap mint nap mások életét éljük, hiszen akaratlanul is részeseivé válunk a mindennapjaik legapróbb mozzanatainak. Ha kilépünk, tájékozatlanok leszünk. Hiszen én is innen tudom, ha egy ismerősöm megházasodik, gyermeke születik, elköltözik, új hűtőt vesz, vagy eltörte a karját, amikor leesett a létráról a függöny fellógatásakor. De ezek a dolgok valójában nincsenek hatással az életemre, hiszen ha közeli kapcsolatban lennénk, ezeket ők maguk mesélnék el nekem. Vajon a napom hány percét töltöm mégis ezekkel az idegenekkel a virtuális térben?

Miért dobjuk félre ilyen könnyelműen a törékeny pillanatokat? Miért függünk emberektől, akik nem jók hozzánk és nem becsülnek minket; helyzetektől, amelyek csak kietlen zsákutcák előszobái? Várunk kérdésekre és szavakra, várunk jelekre vagy csodákra, holott megteremthetjük a saját csodánkat.

Nem akarok várni. Csendesen kiülnék a szabadba anélkül, hogy a gondolataim legkisebb szegletére is csomót köthetnél. Nem kellenek a játszmák, nem kell a mi-lett-volna-ha vagy a mégsem.
Az érzésre vágyom, ahogy a nap lassan felmelegíti a bőrömet. Ahogy hallom ébredni a természetet. Ahogy újra beleszeretek egy dalba, egy mondatba, egy ízbe. Ahogy új dolgokat tanulok, és valaki rám mosolyog, mert valahol annyira mélyen értjük egymást. Ahogy a szavaim hatással vannak rátok. Ahogy érzem, hogy tartozom valahova. Ahogy ütközünk. Ahogy új dolgokat fedezek fel, hiszen még annyi mindent nem tudok… Ahogy a világ az összes riadt csillagával együtt rám terül, de csupán betakar ahelyett, hogy megpróbálna összenyomni.

free
Legyél jó magadhoz, mert megérdemled a luxust. Kapcsold ki a gépet, tedd a táskád mélyére a telefont, és nézz szét a világban.
Tárd ki a karod és lélegezz.

Képek forrása: weheartit.com

 

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."