Az ürességnek mázsás súlya van

Az ürességnek mázsás súlya van

“Legtöbbször nem látja senki, nem hagyom, hogy lássák. A mosolyaim ugyanolyan szélesek, mint azelőtt, a szemeim ugyanúgy csillognak, a nevetésem hangja sem változott, a maszkok úgyis mindent eltakarnak. Akik pedig látták, milyen volt az igazi mosoly, félnek megkérdezni, hogy mi változott, nehogy aztán végig kelljen hallgatni a választ. Ha pedig mégis megkérdezik, úgyis azt mondom, fáradt vagyok. Az idő ugyanúgy halad, sőt, talán még gyorsabban is, csak én álltam meg benne. Telik, de nem múlik, az üresség pedig egyre nagyobb, nem számít hány embert ismerek meg útközben, nem számít hova menekülök, valahogy senki nem olyan formájú, mint a lyuk a lelkemben, így nem passzolnak bele, hiába próbálkozom. Az álarcaim egyre vastagabbak, szinte már magamra sem ismerek alattuk, de az összkép ugyanaz, hiszen fenn kell tartani a látszatot, hogy minden rendben van. Persze van, amikor ez nem sikerül, és olyankor kétségbeesetten, magzatpózban fojtom vissza a sírás hangjait, nehogy magyarázkodnom kelljen, miért nem tudom abbahagyni. De van, hogy néhány ember addig kapargatja az álarcaimat, addig kopogtat az ajtómon, addig turkál a lelkemben, hogy kénytelen vagyok beengedni. És van, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy egyszer tényleg vége lesz ennek, hogy egyszer majd nem csak abba a fél percbe kell kapaszkodnom boldogság gyanánt, mielőtt ébredéskor az agyam üzenetet küld a lelkemnek, hogy megérkezett a valóság. Elhiszem, hogy ő tényleg megment majd, hogy nem engedi el többé a kezem, hogy a nap sugarai mindig úgy ragyognak majd az arcán, hogy meglássam a zöldes-sárgás foltokat a barna szemeiben. Elhiszem, egészen addig, amíg eszembe jut, hogy úgyis lesz egy újabb mélypont. De addigra már mindent a kezébe adtam. És minden alkalommal igazam lesz. Újra csak mélypontok vannak. A mindegy most már tényleg azt jelenti, hogy mindegy. Már nem magyarázkodom. Elfáradtam. Nem találom a helyem. A nyár is csak az izzadtságszagot hozta magával, és mindjárt itt a tél, a szakadatlan fázás, a másik két évszak pedig elveszett valahol útközben, fantommá változtak, talán sosem léteztek. A lábam már nem úgy mozdul, a vízből egyre kevesebb fogy, a gyümölcsök rohadnak a konyhapulton. Minden hang azt súgja: ne létezz. A harag egyre erősebb, legszívesebben széttörnék mindent. Dühös vagyok , dühös vagyok magamra. Elveszett a hitem. Egyre nagyobb bennem a hiány. A beszélgetések már nem visznek mélyebbre, a legjobb barátaim hangja háttérzajjá változott. Egyre hosszabb az út hazafelé. Egyre mélyebbek a sebek, egyre több van, egyre több kell, hogy meglegyen az a gyomorforgató extázis, az a fél pillanat. Az ürességnek mázsás súlya van, ambivalens, ugye? De a látszat még mindig fenn áll. Az összkép még mindig ugyanaz. A szemeim még mindig csillognak, csak néha nézek oldalra, hogy letöröljem azt a könnycseppet, de ezt csak az tudja, aki lát is, nem csak néz. Azokból meg már egyre kevesebben vannak. Kezdenek félni tőlem. Mi van, ha felelősséget kell vállalniuk azért, hogy megszelídítettek? Mi van, ha be kell majd tartani a nekem tett ígéreteket? Ezért inkább elmaradoznak, mindig jön egy ürügy, ami közénk áll. Most már nem is próbálkozom, hogy megértsem, mi olyan ijesztő bennem, hogy mindenki menekül. Idegenek kezdték el mondani, hogy szeretlek, annak ellenére, hogy ilyen vagy, én meg csak némán állok ilyenkor, hogy mégis hogyan sikerült idáig jutnom? Most már valamilyennek látnak, ilyennek, olyannak, pont amilyennek akarnak, de soha nem önmagamnak. De ki is vagyok én? Útközben azt is elfelejtettem. Tízből kilencen akarnak, mert elhitetem velük, hogy az vagyok, akinek látnak, persze nekem pont az az egy kell, aki engem nem akar. Pedig neki tényleg magamat adtam. Az egyetlen, aki mindenkit szeret, kivéve engem. A jó napok már rég eltűntek, olyanok lettek, mint azok a fantomévszakok, a rossz napok meg már annyira megszokottá váltak, hogy egészen összebarátkoztunk. Az a pár ember, aki még itt maradt, az utolsó köröket teszi. Már az utolsó sebtapasz is elfogyott, a kötés teljesen átázott, egyre kevesebb a hely, ahová elférnek a szavak után ottmaradt nyomok. És egyre közelebb van a vége, amikor a rossz napok elmúlnak majd, az üresség mázsás súlya már nem lesz olyan nehéz három méter mélyről nézve, és végre megszűnik a hiány. Csak az én hiányom lesz állandó.

Saját írás

Kiemelt kép: https://dionisopunk.files.wordpress.com/

Szerző:

Antal Andrea
“Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni.” /Fodor Ákos/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás