Krasznahorkai László
Háború és háború című regényére
Felszámolódott körülöttem minden
elhúzódnak tőlem, nem szólítanak
meg, és a köszönésem sem fogadják
mint aki a dolgok legvégén jár már
egyszerre vagyok kész a maradásra
ahogy a fejvesztett menekülésre
leírhatatlan sötétsége vesz körül
bámulok mint borjú az újkapura
abszolúte hiába strapálom magam
és fújom mint a szél a felüljárón
legjobb lenne ha eltűnnék mint a kámfor
nincsen kiút, akár csak egy átokból
nincsen kiút, mint egy ráolvasásból
ártalmatlan, közönséges félnótásként
úgy szóróm és szóróm csak verseimet
mint a szaros magot a (szomorú) szántóvető
a földbe gyökeredzett lábaimmal
a bárgyú pofámmal, akár csak egy tehén
mint aki beleszart a gatyájába
állok csak a tébolyult útvesztőben
minden más eshetőség ki van zárva
mint egy falevél a tomboló viharban
úgy potyognak ki belőlem a szavak
akár csak a tehén seggéből a szar
mint akit kisemmiztek és agyonvertek
mint akit úgy vágtak ki mint a taknyot
az öröm még csak rohamként sem tör rám
tehetetlen állapotba keveredve
némán, szótlan lesütve szemeimet
örökre megriadva valamitől
a saját árnyékomban ücsörögve
nézve hogy bukik le a nap a horizonton
halottként nézve a csupasz falakat
hallgatva az ablakot verdeső esőt
magamra húzva nehéz pokrócomat
hagyva hogy elnyomjon az örök álom
megbabonázva csak és kinevetve
bujkálok mint csatornában a patkány
mint aki minden rosszabbul tud másnál
az életem utolsó állomásán
2017 Július 21. Péntek
Budapest, Csepel
Írta: Móritz Mátyás
Kiemelt kép: pexels.com
