Az utolsó kisbolygó meséje

Az utolsó kisbolygó meséje

Két galaxis közt ragadt kis bolygó vagyok, amelynek létezése eddig rejtély maradt az eget kémlelő kutatók pengeéles szemei előtt. Most persze feljegyzéseket készítenek:
Felszíne kihalt és kráterekkel tarkított. A légkör sűrű, jelen pillanatban életnek semmi nyoma.
Messziről, fényév távolságból elemzik a repedéseket, minden egyenetlenséget, de nem látják az alattuk megbúvó történeteket. Pedig minden heg egy külön élet…

Magam körül keringek már egy ideje, néha úgy teszek, mintha ez csupán átmeneti periódus lenne. Elmúlik, nem? 15 perc vagy két nap – nem tesz semmit. Túlélő vagyok, tovább megyek, hiszen nincs választásom. Nincs megállás, nincs megtorpanás sem. A horzsolásokat leragasztom, ne lássa senki. Erős vagyok. Bár tudnám, kinek akarom még mindezt annyira bebizonyítani.
Pedig jól tudom, hogy ez most más – megint valami új. Bár ez nem az a változatosság, amelyre áhítoztam…
Vigyázz, mit kívánsz ugyebár.

Két ablaktábla közé ragadt trópusi lepkének érzem magam – látom, mit hagyok magam mögött, mi várna rám, de a láthatatlan akadályok újra és újra megbénítanak. Tehetetlenül tapogatózom, keresem a kiutat, keresem a megoldást, amely végre előre visz, de csak én vagyok, és persze a hűséges falaim.
Mesélhetnék most sok mindenről: érintésekről és pillantásokról, amik akár jelenthetnének is valamit, talán egy párhuzamos univerzumban. Elejtett szavakról, amelyeket nem kapott el senki, és hangtalanul durrantak milliónyi kérdőszóvá egy konyha padlóján. Vagy talán arról, hogy a kísértés mégsem kerül el olyan messziről, mint ahogy képzeltem, pedig a bőröm alatt hordozom azt a fájó kényszert, hogy mindig helyesen kell cselekednem. Hiszen én vagyok – ez az én skarlát betűm, amely néha szinte lyukat éget a mellkasomba, és húz, egyre csak húz lefelé. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint ti. Tudom, könnyű ezzel takarózni, de ha egyszer fázom éjjelente?

large (10)
Ma hosszú idő óta először nincs kedvem menekülni, magamra húzni a közönyösség álcáját, hogy majd ha nem foglalkozom vele, előbb-utóbb elmúlik. Hagyom a megszokott pótcselekvéseket, mert nem segít, ha egyre csak az erőszakos gondolatokat igyekszem elnyomni. Eljött a nap, hogy szembe nézzek a hibákkal, és azzal, hogy valószínűleg rossz utat próbáltam követni. De annyira ínycsiklandozóan illatozott az a mézesmadzag, és olyan ismerősen csillant fel, ahogy a forró nap ránevetett… De ma délután mintha egyszerre józanodni kezdenék. Ideje letérni erről a pályáról. Várnak rám ütközések, és lehet, hogy ismét eltévedek majd, de itt nincs maradásom… képtelen vagyok többé egy helyben rezegni. Még annyi fényt kell csempésznem arra az éjszakai égboltra. Tudnom kell, hogy ti is látjátok, amikor a szomorú éjjeleken felnéztek, és én érteni fogom a szemetekben ülő holdszínű szomorúságot, és akkor a társatok leszek.

Elég, ha felnéztek, és keresitek azt az ismerős, meleg fényt.

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."