azok a törékeny holmik

azok a törékeny holmik

” Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is. “

Nehéz lenne megmagyarázni az elmúlt napok történéseit. Csak ültem, egyik kezemben az üres gyűrűs dobozokkal, másikban meg egy halom gyűrűvel. Ahogy az ilyen történetekben lenni szokott, én is a könnyeimmel küzdöttem. És igen, innentől már mindenkinek úgy meséltem, hogy összetörték a szívem. Persze hozzátettem, hogy ismét… Erre az emberek többsége legyintett, mondván: majd jön valaki más. 

azt mondják,  a szívünkre kell hallgatnunk, de az én szívem, csak össze-vissza ver… és fogalma sincs, hogy mit akar. csak ilyen vészterveim vannak, hogy hogyan lehet a legkevésbé fájdalmas a menekülés, meg a leggyorsabb a felejtés. a menekülést úgy tervezem, hogy te majd jó messze indulsz, én meg maradok, és akkor az majdnem olyan, mintha én hagynám el ezt a kontinenst. a felejtést, meg a cukorkák helyett szedett nyugtatókra bízom. de igazából semmi nem végleges, mert megiszok egy kávét, és kitisztul a kép, és látom a karácsonyfa helyét, meg a törölközőt, amit nem bírok beledobni a szennyesbe. szóval terveim vannak a menekülésre, de az életre nincs semmilyen elképzelésem. azt hittem, ha mindent eltüntetek rólad, majd egy csapásra nem leszel, de azt érzem, hogy kitéptem magamból valamit, ami eddig békésen éldegélt bennem.

1600188_1510337989191357_86319668_n-001

Ezt már egy párszor lejátszottam és illene már az egészből tanulni, ha mást nem, legalább azt, hogy csökkentsem a depresszió intervallumát. Miután elfogyott a szobámban lévő összes nyugtató, ahhoz pedig túl lusta voltam, hogy újat szerezzek, a dolgok a fejemben elkezdtek önálló életet élni. Az a szó, hogy összetörték, átalakult valami egészen mássá. Igazából én törtem össze a szívem, a kapcsolatom, az álmainkat. Egyszerűen a folytonos félelmeimmel megmérgeztem mindent. És az egészből nem vettem észre semmit. Mérget öntöttem ebbe a kapcsolatba, mikor mindenképpen meg akartam beszélni. Mikor kompromisszumokat akartam kötni úgy, hogy meg sem hallgattalak. Elmondtam, hogy én mit nem akarok, és már csak így utólag emlékszem, hogy te mit szerettél volna. Akkor valahogy csak hagytam, hogy a sértettségem erősebb legyen.

van ilyen, hogy fekszel, és megáll az idő. megáll, mert nincs más választás. és megáll a lélegzet, mert ha engeded, hogy tovább peregjenek a percek, akkor valami ismeretlen jövőbe keverednél. pedig a jelen sokkal édesebb. gyűlölöm az ismeretlent. azokat a paplanokat, melyeknek nem olyan az illata, mint a bőrödnek… de megint elkalandoztam. csak ott feküdtünk, és eljött az idő, hogy nem maradt más csak egy ismeretlen szoba. mögöttünk feltornyozott közös múlt. előttünk a semmi. válaszokért jöttünk, és nem kaptuk meg senkitől. szeretni jöttünk, de elfogyott. üresek lettünk, és némák. aztán felszakadt az a lélegzet, és most az idő pereg tovább. 

Mindent csak a düh irányított, és az a korcs gondolat, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Azt akartam, hogy szenvedj a tudattól, hogy egyszer tényleg nem leszek. Néztem az arcod, hogy megrezzen-e, mikor figyelmeztetlek, hogy most csókolsz utoljára. Vagy ez az utolsó este, mikor még ölelhetsz. Kínoztalak, mert reméltem, hogy akkor legalább nekem könnyebb lesz. Vártam, hogy az emberek valóban olyan könnyen törnek? És igen, hazafele már nagyon nehéz volt. Már mindent visszaszívtam volna. Minden hülye mondatomat, csak ne így lássalak utoljára. Ne ilyen beletörődve.

valami különös oknál fogva, olyan vagy, mintha a másik felem lennél, aki mindent tud rólam, és akiről én is mindent tudok. akkor is, ha néha úgy teszek, mintha nem is érdekelne, hogy innentől mi lesz veled, vagy szándékosan kitörlöm a mobilomból, a sydneyi pontos időt, vagy úgy teszek, mintha meg sem hallanám, hogy 10 órát kell várakoznod… vagy ellököm a kezed, meg nem adok puszit… 

Legyen az az utolsó emlékem rólad, ahogy nevetsz. Nevetsz, mint mikor a reptéren mutatod, hogy az útleveled hasonlít hozzád. Vagy mikor próbáltuk leplezni, hogy semmit nem értünk az idegenvezető beszédéből. Vagy az ágyban, mikor azt bizonygatom, hogy egyszer úgyis olyan erős leszek, mint te. De az ember ritkán tud bölcs lenni, ha a szíve a tét. Nem az élet vett el tőlem, hanem én löktelek el magamtól. Aztán, hogy a tanulsággal is kezdjen végül valamit az ember… nem lennék most itt, ha nem lennél. Nem néztem volna szembe magammal, ha nem tanítasz meg ismét valamire. Én kaptam egy tiszta lapot általad. És igaz a kapcsolatok terén nem hiszek a tiszta lapokban, bár lehet nem is kell. Lehet egy kapcsolat pont attól szép, hogy már sok mindenen keresztül ment, és már sok mindent kibírt. Nem tudom. Csak azt, hogy most azzá válhatok, aki lenni szeretnék. Ha nem döntünk így, akkor talán erre soha nem lett volna lehetőségem. Köszönlek! 

nem az a kihívás, hogy elengedjelek, hanem hogy szeresselek, akkor is, ha fáj is. akkor is, ha ez az egész néha belém mart, vagy megsebzett. elengedni el lehet bárkit, de szeretni nem lehet…