Gyengéden simogató szavak. Apró ragtapaszok. Otthonos melegséget árasztó betűk. Szavak egy folyó felett táncoló papírlapon.
Azonnal oldódó gyógyír.
Valahogy így tudnám röviden jellemezni a Gondolatfiltert.
Ahhoz az embertípushoz tartozom, aki egyszerűen rajong az új felfedezésekért. Minden egyes alkalommal mintha egy apró, diszkréten csillogó, titkos kis kincsre lelnék, amelyre akkor sütött rá elsőként egy új hajnal fénye… csodálom, és még néhány pillanatig a markomba zárom, melengetem, mielőtt másoknak is megmutatnám. Élvezem, hogy néhány lopott másodpercig csak az enyém.
Emlékszem, hasonló érzés volt rátalálni a Gondolatfilter oldalára is… véletlenül olvastam egy bejegyzést, amely mintha egyenesen hozzám szólt volna. Megérintett. Közvetlen volt, szívből szóló és nagyon őszinte. Még aznap visszaolvastam egészen az oldal elejéig, és rögtön beleszerettem ezekbe az írásokba – mintha a saját, gondosan elásott gondolataimra, kétségeimre felelt volna valaki az ismeretlen homályban. Félelmetes érzés volt.
„Idővel majd megérted, hogy muszáj tisztelni annyira saját magad, hogy nem húzol álarcokat, még akkor sem, ha ez a világ számára kelendőbb és jóval elfogadottabb! Nem kell olyan szavakat kimondanod, amiket nem érzel igaznak, ahogy lenyelni sem olyanokat, amiktől felfordul a gyomrod. Nem kell, hogy mindig mindent helyesen tégy, nem kell tettetni az igaznak akart valóságot és nem kell olyan szerepeket magadra erőltetni, amik összenyomják a valódi éned.”
Ki tudja, miért, de sok időnek kellett eltelnie, mire vettem a bátorságot, hogy felvegyem a kapcsolatot Endrész Majával – idegen, távoli ismerősként olvasgattam őt, és már úgy éreztem, rengeteget tudok róla. Csodáltam, és ez egy kissé mindig ijesztő, mert elérhetetlen bálványnak tűnt – pedig nem volt mitől tartanom. Csodás, közvetlen személyiség, és a válaszaiból bizonyosságot nyerhettem, hogy az univerzum furcsa kis tréfájának köszönhetően titkos rokonlelkek vagyunk. A gondolatait szinte a sajátomként dédelgethetem, mintha az én szívemből sarjadnának, mégis más kéz vetné őket papírra.
Nincsenek véletlenek.
Ugyanazok alatt az ereszek alatt sétálunk, ugyanazokba a pocsolyákba lépünk mind. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, ugyanazokra a felhőkre nézünk fel alkalomadtán.
„…azért írok, mert szeretem, és ha csak egy ember is, de lát valamit a szavak mögött, ami segítheti, bátoríthatja vagy éppen megnyugtatja, már megérte.”
És ha most már ti is egyre kíváncsibban várjátok, ki is az ember a csodás szavak mögött… hamarosan az interjúból alaposabban is megismerhetitek Maját 🙂
Addig is olvasgassátok az írásait, és merítsetek erőt belőle te is a mindennapokhoz!
