Odabent bizsereg, feszít, mocorog. A kézfogásod éget, az arcodon gyöngyként csillog a verejték, mellkasod ütemesen emelkedik szüntelen. Ez már a sokadik tánc lesz… A színpad haldoklik a sötétségben, a félhomály mementót jár rajta, és én nem tudom eldönteni, hogy az az édes duruzsolás a színpadon túlról jön, vagy belőled. Mígnem felcseng az ismerős dallam, s egy szívdobbanás féltő intésével elindul a láb.
Állj elém, nyújtsd a kezed. Táncoljunk egy órát csöndben át. Ne szólj, nem akarok mást hallani, csak a hegedű szerenádját, csak az ütememet, ahogy közénk szövi magát. Vigyél. Legyél most valaki, és én majd követlek. Legyél férfi, és én majd nő leszek melletted. Engedjük felnőni magunkat a feladathoz. Biztonságban akarom érezni magam melletted, zárjuk be a kört, a kört, amit ketten alkotunk most titokban.. Ne tudja senki, senki sem tudja, hogy ez a tánc a miénk. Most megbékélek magammal, csak a te kedvedért. Most tökéletes összhangban leszek minden porcikámmal, hogy azt tudjam mondani: Igen, táncolok! Iszonyú nehéz lesz, de megteszem, meg fogom tenni, hogy veled táncolhassak.
Táncoljunk örömet. Táncoljunk bánatot. Táncoljunk szerelmet… Féltést, odaadást. Te, én, a táncunkkal együtt.
S mégis félek, mikor a muzsika elhal, és a kézfogásod nem hagy maga után semmit, csak némaságot, féltelek, hogy egyszer majd másnak is odaadod ezt a táncod. Zuhannak a fények, majd elmosódnak a függönyön túl. S én nézem, hogyan csókol egy utolsó hangjegyet a hegedű egy elveszített karaktercipőre…