Bekaptam a szénsavat

Bekaptam a szénsavat

A cukrászdában egy dolgot megtanultam; ha valami kívülről varázslatosan néz ki, azt belülről fáradt, remegő kezek készítették.

Ugyanígy a boldogságunkért is meg kell küzdenünk. A sáros utcákat rójuk bakancsunkkal, lelkünk fájdalomban és kínban fürdik, mire eljön az a béke, és nyugalom, amire mindig is vágytunk.

Sokszor az nyugtat meg, ha munka közben, pár percre félre vonulok és elcsenek egy szelet süteményt a hűtőből és befalom, mint egy rossz kisgyerek. Két pofára tolom az ehető boldogság hormonokat, majd visszamegyek a tortacsinálók közé és megtanulom, hogyan kell a palacsintából emeletes sütit varázsolni.

Olykor nehéz egy kődarabbal a szívedben élni. Néha megérzem a súlyát és nehezebbek lesznek tőle a lépések. Érzem a kabátom súlyos szöveteit. Érzem, hogy a fáradság és a szorongás magával ragad.

Ilyenkor szeretnék egy padon ülni, szendvicset majszolni, fél kézzel egy könyvet egyensúlyozni és buzgón olvasni a sorokat. Majd felnézni, az emberek siető hadát, és belenézni egy pár másodpercre az életükbe. Az üvegemből gyümölcsös teát kortyolgatni és várni mikor jön a busz, ami haza visz.

J mindig azt mondja: „Mosolyogj! Ne add már fel ilyen könnyen!” – nem hiszem, hogy sejti, de ez adja a legnagyobb lökést minden hajnalban, amikor felébredek és indulnom kell dolgozni.

Az élet nem olyan mesés, mint ahogy azt a forgatókönyv leírja. (Ezt a kollégáktól tanultam.) Furcsa a varázslat hátoldalán ügyködni. Furcsa, hogy a fáradt remegő kezek, az enyémek. Furcsa, hogy ezek után én nem látom mi a varázslat ebből. Furcsa, hogy ezek után is tudok reménykedni és látom a kiutat.

Tudok úgy sütit sütni, hogy mosolygom, anélkül, hogy okom lenne rá. Tudok úgy színezni, hogy nincs ceruza a kezemben. Tudok úgy alkotni, hogy nem ülök a gép előtt.

Egy folyton kereső, öntörvényű szuperhős vagyok. Leülök teázni, ha úgy van kedvem. A párnám alá rejtem esténként a könyvet, amit épp olvasok. A takarómba bújok, a szellemek elől. A rossz álmok ellen, pedig álomcsapdát építek.

Félrenyelem a pezsgőtablettás vizet, amiből a szénsav az orromba szökik.

Hogy mikor fogok már „felnőni”, és nem belelépni a pocsolyákba az új cipőmmel? És mikor nem fogok túlagyalni valamit?

A jó ég se tudja.

Az emberek kopnak. Hol eltűnnek, hol, pedig maradnak. J elbír viselni, még ennyi idő után is; aminek hálát kell adjak. Meg kell keresnem a zoknim párját, és igyekszem kevesebbet hisztizni.

large (62)

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”