Vallomással tartozom.
A nyílt kártyákban, a tiszta lapokban hiszek, és abban, hogy egy dologban mind osztozunk, legyünk szőkék vagy barnák, nők vagy férfiak, édesség-imádók vagy vegetáriánusok, esetleg ezek bármilyen kombinációja – és ez a létünkből eredő tökéletlenségünk.
A kirakat tisztogatása lett az életünk – elképesztő energiát és időt szánunk arra, hogy távoli ismerősöknek és vadidegeneknek próbáljuk bizonyítani, hogy mi sosem hibázunk. Sosem hagyunk a pulton koszos tányért, a lakás mindig csillog-villog, az egészséges vacsorát nálunk gusztusosabban senki sem tudná elrendezni a tányéron, a ruhánk sosem foltos, hogy az életünk egy őrült, boldog körforgás, mintha minden napunkat a vidámpark kellős közepén, a körhintán töltenénk és nem is vágynánk soha másra. Nem beszélünk az elakadásokról, a gátakról és a traumákról, a szituációkról, amiket képtelenek vagyunk megoldani vagy egyáltalán nem látunk át, és az érzésekről, amelyeket nem tudunk kezelni. Nem tudunk segítséget kérni. Tucat-arcú porcelánbabákként sétálunk a világban, és erőszakosan próbáljuk eladni azt a kívánatos, izgalmas képet, ami valójában nem is minket ábrázol – csupán egy feltupírozott, steril léggömb, ami bármelyik másodpercben kidurranhat.
Azért jöttem, hogy kilépjek az árnyékból, és elmondjam nektek, hogy nem megy. Belém kövültek a szavak, elzárják a pórusaimat, de hiába kapálózom, hiába erőlködöm, nem tudok megtisztulni, mert nem jön szívből. Üres vagyok, hónapok óta ugyanazon a görbén rezgek, valami rám tapadt szomorú ködfátyolban, ami mindent ugyanolyan árnyalatúra színez körülöttem – és ez csontig hatoló rémülettel tölt el. Minden egyes pillanatban egy kicsit megszakad a szívem, amikor görnyedve próbálok szavakat kipréselni, de igazából egyik sem az enyém. Nem őket keresem. Semmit sem mondanak rólam. Mintha valami fontostól megfosztottak volna.
Forrás: Weheartit
Megszokhatatlan, amikor attól rettegsz, soha többé nem leszel képes valamire, ami korábban zsigerből jött. Hogy ami kiemelt a tömegből, tovatűnt egy éjszaka alatt, és már csak a banális jelzők és unalmas metaforák maradtak meg neked, te pedig hazudod, hogy különleges vagy, de meddig? Mikor fújja le a viharos szél az álarcot, hogy ott maradj magányosan, megfosztva mindentől, ami a tiéd volt?
Jöttem, hogy a fény felé fordítsam az arcom, mert biztosan tudom, hogy sokan vagytok, akik ebben a pillanatban is ugyanazokkal a nehézségekkel és félelmekkel harcoltok, mint én. Vártok egy jelre, egy ölelésre, vagy hogy valaki végre eltaszítson, mert nem tudtok kihátrálni abból, ami már régóta nem épít. Ti ismeritek ennek az ürességnek az elemésztő erejét, a magányosságát, amelyen senki és semmi nem segíthet. Akik forgolódtatok már éjszakánként, mert úgy érezték, a kimondatlan szavak ragjai belülről marnak sebeket a bordáitokra.
Ti megértitek, miért kell arról írnom, hogy nem tudok írni. Érzitek, ahogy a szavak egyre nagyobbra tágulnak, és feszítenek belülről, mint a régóta feltörni készülő sírás.
Túl régóta várok már elszorult torokkal és túl sok mindent mondanék. Túl fontos dolgokat. Túl mélyeket, túl színeseket, túl igazakat.
A valóság foszlányokra tépett szeleteit markolom, és felétek nyújtanám.
Elfogadjátok?
