Belső szimfónia

Belső szimfónia

Este van. Egy hosszú nap után csak csendre vágyom, de mégis Beethovent hallgatok. A vonósok már az első ütemben átadják magukat a muzsika varázsának, engem pedig visznek magukkal erre a csodás utazásra. A többiek követnek minket. Tudom, várna még rám ezer és egy tennivaló, de most mégsem kelek fel, nem indítom el az örökmozgót. Inkább hallgatom a zenét, és hagyom, hogy belülről lüktessen a saját metronómom.

Ma a béke a barátom. Hagyom, hogy szóhoz jusson a belső hangom. Nem keresem a feladatot, nem űzöm többé a vadat. Befelé figyelek, hallgatom azt, amit odabentről súgnak. A titkos szavakat, amelyeket eddig mindig elnyomtam. Elnyújtott félhangok, két ütemes szünetek. Nem tudom pontosan merre is vagyok.
Az első hegedű szólója a második oktávban táncol, alatta pedig oboa és klarinét dúdol. A fagottos már készül a belépésre, a mélyrezesek emelik a hangszert, a fuvolista pedig épp levegőt vesz, és már rekeszizommal támasztja a még meg sem szólaltatott C hangot. Egyik tizenhatod a másikat követi, a nyújtott ritmus lábát lógatja, a trillák reményt csempésznek a lopott pillanatokba. A piccolo gyermeki trioláinak báját semmi sem pótolhatja. Tökéletes. Erre nincsenek szavak.

Bentről dúdolok, és önmagamat, a helyemet keresem. Leelőztem magam, túlmentem azon, amit bírok.
Elrontottam. Hagytam, hogy minden más fontosabb legyen, mint én magam. Köszönöm a leckét, most megtanultam. Nem engedem többé, nem hagyom magam. Én leszek a fontos, és az, hogy visszataláljak arra az útra, amin járnom kellene. Vissza fogom szerezni mindazt, amit elvesztettem, és meg fogok dolgozni azért, hogy újra nyugodtan élhessek. Vissza fogom nyerni az egészségem, az időt, amit elloptam saját magamtól, a boldog pillanatokat, amiktől megfosztottam önmagam. Elvesztegettem mindazt, ami értékes. Elejtettem a kincsimet, nem markoltam őket elég szorosan ahhoz, hogy mélyen a szímvebe zárhassam őket. Hibát hiba után követtem. 

kép: https://s-media-cache-ak0.com

kép: https://s-media-cache-ak0.com

A szimfónia kecsesen hajlik át moll-ból dúr-ba. A komor, lágy dallamokat felváltják a boldog, örömmel teli hangok. Reményt adnak. A fuvolisták már a harmadik oktávban táncoltatják a hangokat, a klarinétosok harminckettedeket játszanak, futtatják fel- s alá a skálákat.
Dúdolok velük. Reményt adok magamnak. A pislákoló láng, ami kialszik minden este, most tovább ébren marad. A lélek mélyéig hatol, belülről gyógyít. Küzd a túlélésért. A kitartott hang lassan elhalkul. Elfogyott a levegő, és én csak arra gondolok, hogy bár visszamehetnék az időben, hogy másképp csinálhassam. De tudom, hogy nem lehet.

Hallom a vadászkürtös levegővételét. Mintha azt mondaná, hogy menjek tovább, mert nincs miért félnem. Újabb dallamba kezd, és azt játssza, hogy lépjek előrébb – mert az élet sem áll meg, és mindig van tovább. Hallgatom a saját dallamomat és követem a zene útját. Tudom, hogy lehetek még újra boldog, a testem és lelkem is újra egészséges lesz. Hiszek a kürtösnek.
Kiosztom a következő szimfónia kottáját, és megkérem a karnagyot, hogy a remény útján vezesse a zenészeket. Mert ez most az én szimfóniám, a igazi belső hangom. Haza kell találnom. 

 

Kiemelt kép: http://trunkweed.com/

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/