Sokszor gondolkodom, mi lenne, ha életünk nem úgy alakulna, ahogy azt a Sors megírta. Tény, hogy „ha”-val nem kezdünk mondatot, mert az olyan dolgokon, amelyek meg sem történnek, kár rágódni. A Sors nem fog válogatni, mi meg csak ülünk, és lessük, ahogy fogy el alólunk a föld, és csúszunk lejjebb és lejjebb.
Egy történetre még a mai napig is emlékszem. Még mindig bennem él. Talán azért, mert ott és akkor felnyílt az a bizonyos belső szemem.
Emlékszem a napra, amikor eljött hozzám. Egy átlagos napnak indul minden, aznap már a második doboz cigarettámat szívom, holott még csak délután van, a tálca olcsó sör pedig vészesen fogyni kezd. Önző vagyok, kirekesztett, és tudatlan.
Emlékszem, hálát adok a magyar nyelvnek, hogy mennyi ízes káromkodást adott nekünk, amikor a kicsiny egérodúm csengője felszisszen. Komótosan, az alkoholtól és nikotintól kissé kótyagos fejjel sétálok a salétrommal fedett ajtóhoz, hogy kinyissam.
Emlékszem, abban az órában, ott áll előttem, öltönyben, makulátlanra bokszolt cipőben, csinos szakállal és rendezett hajjal. Nem fontos, ki Ő, de valaha mély sebeket ejtett rajtam. Pont ugyanolyan, mint én, de mégis másmilyen.
Emlékszem a szavaira, amelyek annyi év után is ugyanúgy hangzanak. Az arcra, amely nem vádlón, vagy szánakozva néz rám, hanem mosolyogva, és melegséget árasztva. Emlékszem arra a két mondatra, amellyel megváltoztatja az életem.
– Segítek neked. Csak gyere velem.
Emlékszem az összes feltörő érzelemre, amely lepereg a szemem előtt. A dühömre, a kiszolgáltatottságomra és a szánalmas arckifejezésre, amivel majd lefejezem őt. Emlékszem, nem tehetek mást.
Emlékszem, ahogy szinte szó nélkül megyünk egymás mellett. Kint folyik az élet, ahogy a szokványosnak nem nevezhető páros végigzúg az utcákon.
Emlékszem a céltalan bolyongásra, a szótlanságra, a hunyorgásra, a tekintetekre, a szagokra, a zajokra. Még Ő sem szól hozzám. Lehet, hogy fél attól, hogy üvegvastagságú bizalmamat egy ártatlan szógolyó ezernyi szilánkra robbantja. Vagy csak tudja, úgyis makacsul ellen fogok állni.
Emlékszem a kisutcára, ahol épp egy lélek sem jár. A házak ott fent magasan olyan szűk rést hagynak, hogy a nap sugarai alig jutnak el lentre. Hűvös van, én pedig kezdek egyre józanabbul gondolkodni – mi van, ha megint becsap, és megint olyan sebeket ejt rajtam, amelyeket sosem felejtek el. Emlékszem, a kis zálogház cégérére, a hiányos kirakatra, a koszos ablakra. A kis ajtóra, amint belépünk a halványan megvilágított helységbe. Emlékszem, ahogy Ő a pulthoz megy, és morog valamit az ott álló nőnek, aki erre egy ládikát hoz elő.
Emlékszem, ahogy odasétál elém, és kinyitja a ládikát. Két óra van benne. Egy antik, jó állapotú óra, és egy modernebb, selejtes darab, amelynek mutatói talán már nem is mozognak. Némán bámulom a doboz tartalmát, és érzések kavarognak bennem.
– Válassz.
Emlékszem az arcára, amiről még a halvány fény sem törli le a mosolyt. Emlékszem a jámbor csillogásra a szemeiben, és hallom, ahogy nyelésem hangja visszhangot ver a kis zálogházban. Emlékszem a kétkedő hangomra, ahogy kérdést formál:
– Miért?
– Tudni fogod. Meg kell, hogy tedd.
Emlékszem az antik óra okozta bűvöletre, a ketyegésre, amely az élet ritmusát adja, a valódi arany csillogására, a pontosságára, a tökéletességére. Emlékszem, ahogy szemem a két tárgy között ugrál. Emlékszem a gondolataimra is. Mégis, ki a fenének kellhet egy selejtes, törött óra, amely még a rendes időt sem mutatja? Ki az a balfasz, aki elvisz egy ilyen ócska darabot?
Emlékszem, ahogy remegő kezem kinyúlik az óráért, és kiveszi azt a ládikából. Emlékszem a kételyre, hogy mi van, ha megint átver, de ami azonnal szertefoszlik, miután fizet, és odaadja a frissen szerzett antik órát a kezembe.
– Tedd el. Jól választottál.
Emlékszem az elkövetkezendő szótlanságra, a nagy álmokra, mi lesz, ha újra eladom ezt az órát, és persze a reményre, amely már ott csüng előttem. Emlékszem a mosolyára, a melegségre, amely belőle árad. Bármit is tett velem a múltban, ezzel most kiköszörülte a csorbát.
Emlékszem, ahogy haza andalgok, ahogy visszalibbenek az egyedüllétbe, ahogy ránézek a cigarettámra és a sörömre, és ahogy azt gondolom: nemsokára lesz ennél jobb.
Emlékszem, hogy másnap szirénázásra ébredek, és kopognak az ajtón. Emlékszem a goromba szomszédomra, ahogy lélektelenül közli velem: „az öltönyös haverod lent van”. Emlékszem a pillanatra mikor a panelház kapuján kilépve megpillantom őt a betonon fekve, mozdulatlanul. Emlékszem, ahogy a mentősök gyűrűjében kileheli a lelkét. Emlékszem a mentős közömbös, szívtelen hangjára:
– Szívroham.
Bármit akart közölni, nem tudta megtenni. Emlékszem, életemben először sajnálom őt.
Az az óra még mindig nálam van, eszem ágában sincs eladni. Többet ér minden pénznél, többet ér, mint az életem. Csak ez az óra tudatja velem, hogy valaki most is bennem él, és velem van minden viszontagság közben.
Sokszor gondolkodom, mi lett volna, ha nem úgy választok, mint a Sors. Ha nem a legszebb, legtökéletesebb antik órát hozom el a zálogházból, hanem a másik, tökéletlen és nem működő órát.
De, mint tudjuk, „ha”-val nem kezdünk mondatot.
kiemelt kép forrása: google.com
