Elmondtad, hogy hívnak. Szép a neved, mondták,
A nagy homálytól nem emlékszem, ki volt az.
A helyet sem tudom; biztos csak egy fiatalkori hely;
Valami informatikaterem vagy egy udvar.
Valóban szép a neved. Ez pont elvonta a figyelmemet
Egy mondatról: Kezdjünk közös jövőt.
Nyilván a fátyol alatt egyikünk sem gondolhatott erre,
Maximum lidércnyomásként, vagy alkonyati árnyékként.
Lehetőségünk lett volna elesni, szakadék húzódik köztünk.
Nem tettük. Inkább repülünk. Az sokkal felemelőbb.
Sosem gondolunk most. Mikor eltűnnek a szárnyaink.
Az alkoholmámor is csak a szemek lecsukódásáig tart,
És nem évekig. Ez már több. Legalábbis remélni akarom.
Mégis igaz a közös jövő. Már erővel sem megy elhagyni.
Ez már mind csak múlt. Felesleges szót fecsérelni rá.
Ahogy mondtam. Már erővel sem. Ésszel sem. Akkor sehogy.
Én megadtam magam. Talán ez a vesztem.
Valami ilyesmi állapot lehet élet és halál között.
Küzdeni már nem érdemes, de nem is lehet. Már eldőlt a Sorsom.
Reméltem, hogy ez a halál gyors lesz, hogy még felocsúdni sem tudok majd.
Ennél még a tarkólövés is jobb. A lelkem darabokban adja meg magát,
Aztán következik a testem. Lassú elhalás ez.
Nem az bánt, hogy máskor már nem. Hanem az, hogy így.
Túl sokáig tartott a mámor. Az agysejteket már nem lehet pótolni.
Minthogy egy porig bombázott várost sem. Vagy azt sem egykönnyen.
Egy ember, aki beszorult a betontömbök alá, főleg nem.
Megfordulhatok, becsukhatom a szemem.
De körülöttem mindenhol olyan, amitől Rád.
(kiemelt kép: pinterest.com)
