“Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban.”
/John Green-Csillagainkban a hiba/
Kimerte a levest, és belebámult a tányérba. Visszatartott lélegzettel figyelte magát a temérdek betűtészta között, ami békésen úszott a paradicsomlevesében. Látta a lányt, aki nagy álmokkal vette körbe magát, míg egy nap fel nem eszmélt arra a tényre, hogy közben valójában egyetlen egy dolgot felejtett el: Élni. Látta maga előtt a 2 évvel ezelőtti énjét, aki 4 nap alatt megtalálta és el is veszítette szerelmét. Látta az elmúlt valóságot, a sok kiszakadt könnyet, a magányos éjjeleket, de aztán meglátott valami mást is. Egy “R” betű tűnt fel a tányér szélén. Alig lehetett kivenni a sok más karakter között, de ott volt. Elmosolyodott hirtelen, hisz nem hitt a véletlenekben. Úgy vélte, hogy az a bizonyos sors irányítja az életét. Teljesen meg volt róla győződve, hogy van egy hatalmas erő, ami nem hagyja el őt soha és ettől a ténytől néhanapján meg is tudott nyugodni egy kis időre. Úgy tekintett a sorsára, mint egy kis unokáját óvó nagymamára aki segített neki, és nem hagyta, hogy bármi rossz is történjék vele.
Ez a sors volt az, aki most megláttatta vele ezt a betűt. “R” jelentette lassan 1 éve az életét. A zűrös nappalokat, a megnyugtató éjszakákat, civakodásokat és a lassú összebújásokat is. A betű mögött rejtőző lélek volt az, aki kimenekítette őt abból a pocsolyából, ahová önként juttatta saját magát és megmutatott neki egy olyan életet, amiket addig a pillanatig csak csöpögős romantikus filmeken látott. Egyáltalán nem jött könnyen a szerelem. Sőt, ez az fajta boldogság volt, amelyikért kőkeményen meg kellett dolgozni. De megérte. Mert most, hogy belebámult ebbe az édesanyja által készített sűrű paradicsomlevesbe meglátta azt a lányt is, aki ebben a pillanatban nagy lélegzetet vett és nem keserítette meg többé a hétköznapjait a múlt keserédes mivolta. Csak élvezte, hogy az élete végességébe az “R” betű öröklétet csempészett. És ez éppen elég volt neki ahhoz, hogy végre igazán és feledhetetlenül boldog legyen.