Ahogy a kiállításra tartottam gondolataimat egyre inkább foglalkoztatták, vajon mit is fogok látni. Hiszen a kiállítás címe Szándékos vakság, aminek jelentését szépen levezették a meghívón, de mégis, hogyan lehet megjeleníteni művészeti formában ezt a jogi fogalmat?
A megnyitóra kis késéssel ugyan, de egészen megtelt a kis galéria. Még a nagyobb tömeg érkezése előtt körbementem a tárlaton, és megfigyeltem, hogy minden szabad falfelületre jutott munka, amely így tökéletes összhangot mutatott a többféle tematika, amelyek így álltak egésszé. A legszembetűnőbb alkotás a majdnem életnagyságú, a művésznőről készült festmény volt, amely célzottan a bejárattal szemben volt elhelyezve, mintegy kezdőakkordként a belépőknek.
Saját kép
A kiállítást Szombathy Bálint művész nyitotta meg szívbemarkoló szavaival. Utalt a mai magyar valóság kilátástalanságára, és párhuzamot vont a munkákban megtalálható motívumokkal. A helyzet úgy tűnik, felettébb súlyos, és itt zajlik körülöttünk, annak ellenére, hogy mi nem vesszük észre a jeleket, és mint a birkák, haladunk előre leszegett fejjel a hétköznapok sivárságában. Ezt a szomorú képet a báránnyal, mint vallási jelképpel állította párhuzamba, amely szándékosan lett kihagyva a munkákban felhasznált szimbólumok közül. Mindenkinek a saját maga felelőssége mennyi részt vállal egy teljesebb élet reményéért. Kemény szavak, amik egészen meghatottak. Elgondolkodtam, vajon az ember mennyire akar tényleg vak maradni a saját boldogságnak hitt állapota érdekében.
Saját kép
Ahogy a bevezető lezajlott, hirtelen eltűntek a súlyos kijelentések a levegőből és oldottan folytatódott tovább a megnyitó, de mintha a kimondott szavak a képeken csapódtak volna le és lenyomataik ott maradtak a falakon figyelmeztetésül, hogy mindez „valóságos” volt. Persze az oldott hangulathoz hozzájárultak a finom bárány alakú sós, és az édes Magyarország formájú sütemények, amelyeket a művésznő készített nagy szeretettel a vendégeknek. Én ebben is az üzenetet láttam, ami még inkább szimpatikussá tette az egész koncepciót. A legérdekesebb Anikó munkáiban a textúrák, rétegek és anyagok játéka, amik egyszerűen nem jönnek át megfelelően a fotókon. Szinte térbeli alkotások, azok is, amelyek amúgy kétdimenziósnak készültek. A már említett birka motívumon kívül, megjelentek a tojás, az embrió alakban lévő ember, a csirke, és egyéb állatok sziluettjei.
Saját kép
Az érdeklődés a tetőfokára hágott és mindenki a műveket vizslatta. A Boldogsághelyek című sorozat kissé eltért a többi koncepciótól. Egy vidámabb, színesebb hangvételű, de ennek ellenére odaillő festmények, ha az otthont, mint témakört nézzük. Hiszen az országunk az a hely, ahol boldogok lehetünk. A másik érdekes elem, hogy a nemrég elszállított Kossuth szobor több alkotáson is megjelenik, nem titkoltan figyelmeztetésként. Néha csak önmagában, néha valamely elképzelés részeként, de legfőképp emlékeztetőül, hogy a szabadság eszménye, amelyet Kossuth is jelentett a maga korában, csak úgy ki is szállhat az ablakon, hogy vissza se néz.
Saját kép
Amikor elmentem a galériából, a rengeteg élmény kavargott a fejemben. Tényleg nem akarok burokban élni, birka meg végképp nem szeretnék lenni… Mit tehetünk most? Végiggondoljuk, amit láttunk, elfogadjuk, tanulunk belőle, és megpróbáljuk átadni egymásnak a tudást, amelyet Herbert Anikó kiválóan megjelenített a munkáiban. Hiszen ez lehet a vég, de egy új kezdet is, azt már csak mi döntjük, el mihez kezdünk vele.
Saját kép
Hamarosan folytatódik a kiállítással kapcsolatos sorozatunk, így már nem kell sokat várni, és olvashatjátok a művésznővel készült legújabb interjúnkat!
