Bloggerina, újságíró – az vagy ha elhiszed

Bloggerina, újságíró – az vagy ha elhiszed

Mindig eljön a pont, bizonyos időközönként, mikor elbizonytalanodom – magamban. Abban, hogy valójában ez az én utam? Ezt kell folytatnom? Látom a sok “önjelölt újságírót” – végzettség nélkül, a semmiből lettek ismertek (az elismertebb az már vitatott, mégis nevük kering a rendszerben, celebekkel pörögnek – bárkitől, bárhol kicsikarnak egy interjút, nem kapnak nemleges választ mert hát nem senkik, mégis valakik). Szóval ilyenkor csak ülök a billentyűzet felett és nézem a villogó kurzorom, meg a sorakozó füzeteket – a következő hetek vizsgáinak anyagát és sóhajtozom… megéri? Hisz manapság már bárkiből lehet “író”.

Sorra botlottam ma olyan oldalakba, ahol nagy betűkkel fel volt tüntetve “journalist” – szigorúan angolul – lakhely, kor és valami velős életfilozófia, megspékelve jól beállított önfotókkal. Talán ez a recept. El kell adni magunkat. Legalábbis tudni kell jól eladni magunkat. Őszintén szólva ez nekem sohase ment – annyi bennem az önbizalom, mint mackósajban a brummogás s ha nem lenne elég, tömeg előtt jelentkeznek a szociofóbia enyhe tünetei: lábremegés, dadogás és pirulás – amit magam módján néha már egész jól kezelek de még nem az igazi. Persze ez az én saram.

Tehát nézelődtem, olvasgattam: önsegítés magas fokon – legalábbis a legtöbb téma ez volt – elárulni magunkról pár dolgot, persze csak tőmondatokban, csupa rózsaszín maszlaggal, divatos ruhákkal, néhány outfit a bejegyzés végére beilleszthető és kész is a mai fiatal, sikeres “journalist”! Vagy maradjunk inkább a bloggerinánál – mert véleményem szerint ez még nem feszegeti az írói szintek magaslatait. Azt hiszem attól mert valaki leírja napjainak történését, becsekkol innen-onnan, felkapaszkodik ismertebb emberek vállán még nem lesz újságíró. Persze lehet csak az irigység beszél belőlem, mivel nekem nincs egy híres spanom sem, nem járok sztárbákszba, sem egyéb instagramra illő helyekre. Azt hiszem nem a külsőségektől lesz a legjobb valaki.

Én csak itthon írok, a kopott fedelű, zörgős laptopomba, néha teát szürcsölgetve – bár már a teaivásból is divatot csináltak, de büszke vagyok rá, hogy én már ovitól kezdve preferálom a filteres finomságot. Ha megdicsérik az írásom, sosem hiszem el – de marha jól esik, rosszabb napokon ebből építkezem – a kritikát meg elfogadom. Nincs csak 64 drága ember követőm a blogomon és mindnek hálás vagyok érte. Folyamatosan próbálkozom cikkíró munkákkal – olykor megfizetetlenül – gyakornoki munkákra jelentkezem és minden írással kapcsolatos munkát elvállalok, hogy tanuljak és fejlődjek – amik nem két percig tartanak, míg kiírom facebookra… Ennek ellenére nem tartok sehol – legalábbis úgy érzem. Következő félévben diplomázok, aztán nem tudom. Folytatódik a keresgélés, és továbbra se merem majd magam újságírónak nevezni.

Talán szerencse kérdése az egész, jókor lenni jó helyen, vagy csak a tudatosság – fejben dől el minden, ahogy mondják vagy pusztán kell egy jó kapcsolati rendszer. Fecnikre írni és falra ragasztani a pozitív gondolatokat, befőttes üvegbe írni az álmokat és polcra tenni, hogy jól lássuk, falra írni, hogy “Never give up!” és pofásra szerkeszteni a blogunkat:

Babrik Alexandra, 22, journalist – aztán nincs más hátra, mint elhinni!

weheartit.com

weheartit.com

Szerző:

Babrik Alexandra
"láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?"

3 comments

Szólj hozzánk!