Boldog jelen

Boldog jelen

Sosem hittem volna, hogy küzdeni lehet ezzel is. A boldogsággal.

Igen, ha tetszik, ha nem, boldog vagyok. Azt hiszem azóta tudom, amióta pár héttel ezelőtt elindult valami könnyed mosoly a szám szegletében, egészen más úton, mint ami eddig jellemző volt rá. Nem kellett különösebb ok sem hozzá, csupán egy laza, komfortos érzés a bőrömben, ahogy sétáltam a meglepően meleg februári délutánban. Aztán akkor, amikor spontán ünnepnapot kerekítettünk ki egy egyszerű szerdai estéből. Vagy abban a pillanatban, amikor belefeledkeztem közeledő lépteidbe. Egyre csak sűrűsödnek az alkalmak a boldogságra, szinte már tavaszt érzek az eső áztatta levegőben is. Megszólaltak lelkem csengettyűi, a pozitív hatások szele finoman lengeti őket, zenéjük egy kicsit sem harsány, szelíden szólnak. Az első hangos kacajnál döbbentem csak rá, milyen rég nem hallottam már, milyen érzés, amikor úgy nevetsz, hogy a hasad belefájdul, milyen jó lépésről-lépésre, a jelen minden pillanatát megélni, élvezni, beleveszni. Kézen fogva járok a napokkal, hagyom, érjenek meglepetései, ahol megtalálnak, aztán sétáljunk együtt. Át Budán, át a villamos megálló és a lakás közötti csendes utcán.

 

large

 

Néha még szökni vágyik a kedvem, ilyenkor elengedem. Majd visszatér.

Néha még összecsapnak az ellentétek bennem. Jó és rossz, fent és lent, fény és sötétség, töretlenség és törékenység. Ők játsszák vérre menő harcukat sorsom felől.

A múlt idétlenül kapálózik utánam. Azt szeretné, hogy féljek, mert csalódtam, hogy zárkózzak be, mert nyitott szívvel élni veszélyes.

A jövő képkockáin csupán valamilyen kirajzolódni látszó vágyálom köszön vissza. Magamról. Egészen pontosan arról, hogy végre egész lett belőlem, még ha toldozva-foltozva is, ami így oszthatóvá vált. Arról, hogy talán te leszel az, akinek odaadhatom a legjobb részt magamból, a legszebb délutánt, az utolsó darab kekszem, vagy a forró csokim habját. Mindenből egy kicsit, vagy az egészet. Majd elválik.

Néha még küzdök a boldogsággal. Számomra ez idáig teljesen idegenül csengő szavak hangzanak el a szádból és most csak azért olyan más hallani őket, mert te mondod. Valahogy úgy, mint a szeretők, akik más-más országból valók, de a szeretet nyelve érthetővé teszi őket egymás számára. Érzem, hogy húznál, emelnél, kitárnád előttem a megvilágosodás súlyos ajtaját. Ömlik a fény, a szemem pedig nem bírja el. Vakít. Összeszűkül a pupillám, és úgy érzem, még kevesebbet látok, mint eddig valaha. Hozzá kell, hogy szokjon, először a szemem, aztán a lelkem.

Néha még kellenek a mélységeim, talán épp a magasságokhoz. Vannak arany középutak. Hasznosak. Legtöbbünk ezeket tapossa, nekem mégis valahogy túlságosan egysíkúak. Szeretem a hullámokat, annak ellenére is, hogy a lentek sokszor iszonyatosak. Szeretem megélni a hiányt, érezni azt a tátongó űrt, ami keletkezik bennem. Emlékfoszlányokkal, majd egy ponton túl a várakozás nyüzsgő reményével csillapítani. Aztán élvezni a szárnyalást, szabadjára engedni az érzéseket, a gondolatokat, a tetteket.

Néha még megijedek a világodtól, és attól, mit okoz majd az enyémben. Még fészkelődöm egy kicsit, ahogy az elalvást megelőzően a test teszi, míg meg nem találja azt a pontot, ahol eléri kívánt kényelmét. Majd lassan elhiszem, mikor felébredek és megnyújtózom a reggel első sugarában, hogy ez a valóság, ami azonban minden eddigi képzeletemet felül múlja. 

A boldog jelen.

 

images (2)

 

képek: www.tumblr.com

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.