Boldogsághelyek

Boldogsághelyek

“Egy nap majd megfizetünk ezekért a lopott pillanatokért, de nem hiszem, hogy rosszak lennénk, csak mert megéljük öket.”

Bárcsak visszamehetnék azokra a helyekre, ahol egykor boldog voltam. Nem mintha most nem lennék az, mégis minden nap lüktet bennem a régmúlt boldogság. Emlékszem arra a fehér házfalra, ahol először azt éreztem, hogy valamit én irányítok. Akkor kezemben volt a világ és persze benne te is, jól tudom. Akkor, ott először kerültem valaki olyan közelébe, akitől nem akartam menekülni egy percig sem. Aztán persze jött utána a szobád sárga fala is, amit utáltál, én meg csak nevettem rajtad, hisz nekem még ilyen sem volt. Megszámolni sem tudom hányszor vertem be a fejem, abba bizonyos hangfalba az ágyad felett, és hányszor nevettél utána rajtam, de én még ezerszer bevertem volna, ha ennyi kellett volna ahhoz, hogy boldog légy, csak úgy, igazán…miattam.
Eszembe jut még az a bizonyos őszi fény, ami halványan beszökött a panellakásotok konyhaablakán. Órákon át elnéztem volna, te pedig nem értetted a csendemet. Pedig olyan meghitt és nyugodt volt minden. Akkor az egyszer tudtam talán, hogy mit csinálok. Ott voltam minden agysejtemmel és élveztem, hogy meg tudom állni, hogy hosszú idő után végre ne érjek hozzád, és ne legyen bűntudatom. Persze volt benne némi játék is, meg filmes klisé, ahogy centikre vagyok az ajkadtól és élvezem azt a csöpp távolságot, és meggyőződve hiszem, azt, hogy ha én nem mozdulok, akkor te sem. Aztán persze ez a pillanat is elmúlt, de erre jól emlékszem, mert végre te is érezted a kínt, amit én évekig, még ha csak egy kis időre is. És ez jól esett a lelkemnek.
 http://weheartit.com/

Forrás: Weheartit

Te voltál a veszély, ami nélkül akkoriban nem igazán tudtam élni. Te vezettél végig azon a narancssárga fényű úton, ahol még sosem jártam azelőtt. És most veled voltam, nem mással. Próbára tettelek, érezni akartam, hogy féltesz és talán kicsit szeretsz is,  és elég merész leszel ahhoz, hogy bevallj egy kis érzelmet felém. Szabad voltam akkor, melletted, pedig talán te nem is értetted meg, hogy miért egyensúlyozok az út közepén, mikor bárhonnan jöhet egy autó és elüthet. Azt akartam, hogy félj, hogy nem leszek. Hogy ránts vissza az utolsó pillanat előtt, és rájöjj, hogy tényleg érzel valamit irántam. Én az ilyenektől lettem boldog.
És most jön az utolsó boldog helyem veled, ott a szőlőlugas alatt, ami talán beleillett volna egy jófajta romantikus filmbe is. Mintha akkor nem is te lettél volna. Mit nyújtottam én neked ? Valakit, aki pillanatnyi boldogságokat hoz ?  Egy lányt a sokból ?  Valami többet és jobbat, akihez kötődni nem tudsz a lényedből fakadóan, de mégis érzed, hogy Ő KELL ?  Sosem tudom már meg, de benned volt a lehetőség. És ez fáj a legeslegjobban. Hisz akkor, ahogy ott a szőlőfürtök között ringattad alattunk a hintaágyad, olyan volt, mintha így lettünk volna megteremtve egymásnak. Ilyen alkalmakkor el tudtam pár percre feledni, hogy valójában te egy önző, törött ember vagy, aki csak veszélyt, csalódásokat, könnyeket hordoz magában.

Szerző:

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Egyébként örökös álmodozó, színtévesztő és lila mániás, aki nem tud és nem is akar egy olyan világban élni, ami nem az övé.