„ Hiszek a varázsban, az álmokban és abban is, hogy Füles csak szivat mindenkit a farka elhagyós témával.”
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Szandira úgy találtam rá, hogy beírtam a keresőbe a saját nevem. Megszoktam már, hogy az emberek a legkülönbözőbb módon idézgetnek egymástól. Ugye egyre ritkább az idézőjel használata. Az emberek posztolnak a facebookra, minden forrás megjelölés nélkül. Egyszerűen szokássá vált. Elfogadjuk. Bevallom nem is annyira ástam bele magam elsőre a blogjába. Aztán mikor újabb találatokat adott a google, ugyanarra a blogra, kíváncsi lettem. És ami meglepett elsőre, hogy nem csak egyszerűen átérez egy-egy idézetet, hanem képes azt a legtökéletesebb harmóniában folytatni. Egyszerűen tovább fűzi őket, és azok tovább élnek. Sokszor olyan, mintha az én szememen keresztül nézné a világot. Mintha a két ember lelke valahogy összefonódna, és viszi tovább őt. Hogy aztán megnyugvást, és feloldozást nyerjen egy-egy nehezebb nap végén.
De természetesen nem csak ebben áll az írásainak nagyszerűsége, hanem abban a finom kis csoda vibrálásban, ahogy képes meglátni a legapróbb dolgot is. És amitől igazán emberi lesz, hogy nem titkolja, ha valami fáj neki. Benne van az az erő, amivel még azt is képes kiírni magából, ha valami nagyon dühíti ebben, a néhol torz világban. De ott a boldogság keresésre való hajlam is. Amit mondom, olyan apróságokban fedez fel, mint egy mandarin mag. Szerintem ez a legnagyobb adomány, amit egy ember adhat a másiknak. Felfedezni, és bemutatni a szépséget, hogy igenis érdemes.
Ha így visszatekintek, a legmaradandóbb élményem Szandival kapcsolatban mégis ez a bejegyzés volt. Csak olvastam, hogy valami kiszakítson a világból, emlékszem akkor pont mindegy lett volna, hogy mi is az. És bár teákról meg filterekről írt, mégis éreztem, hogy itt valami más is történik. A felszín alatt végigkúszott valami, ami egyszerre keltette fel a teljes érdeklődésemet, és egyszerre kezdtem el érezni a fájdalmat, a belenyugvó keserűséget. Amiről nekem nem is lehet tudomásom, mert hát citromléről olvasok éppen, meg teareceptekről, amihez soha nem értettem igazán. (Mindig szörnyű teákat készítek.) De vitt magával, és nem engedett. Akkor tudtam, hogy ez a leányzó valamit nagyon tud. És ekkor zártam a szívembe őt.
„Tudod ez ilyen modern tea. egyszerű és nem kell hozzá semmi, hogy finom legyen. de te még a régit innád, az ezerszer elhasznált filterrel. ahhoz szoktál. azt lehet ízesíteni kell, jól megcukrozni, hogy ne érezd a keserűt, vagy a többi ízt rajta. szóval menj, kukázd ki. hiszen te dobtad ki. rajta. indulás. aztán kezdj vele valamit…”
És, hogy ő hogyan vall a saját blogjáról?
Blog, a fejemben keletkezett gondolatok színes, szentimentális, szánalmas manifesztációiról. Blog arról, hogyan evezek a szennyes pocsolyákon keresztül, hogy gázolok át cipőstől a házon, hogy folyton rossz filterből készítek teát és hogy kutyavacsorája vagyok. hogy hamarabb érzem, minthogy felfognám, hogy emlékeket hurcolok a pénztárcámban és hogy a szívjegelés a legfőbb tevékenységem. Hiszek abban, hogy minden okkal történik. És ha ma még nem tudjuk mi az, majd holnap rábukkanunk. Hiszek az ölelésekbe, amikbe belehalunk és amik annyi mindent elárulnak. Hiszek a mosolyokban, az érintésekben és hiszek a könnyekben is. Hiszek a varázsban, az álmokban és abban is, hogy Füles csak szivat mindenkit a farka elhagyós témával. Két lábbal a föld felett járok és “keserű mint az életem kávé”-t iszok. Néha fájdalomtól megtört szívű, néha a nyuffanatosan boldog. Semmivel sem több de nem is kevesebb, mint bárki más.
Olvassátok, szerintem mindenképpen érdemes!
