Adott egy lány, akit kiskora óta az alkotásvágy leng körül, aki a művészetben tudja kifejezni és megtalálni önmagát, aki próbál saját és mások érzéseinek, vágyainak megafonja lenni. Ez a lány nem más, mint Balogh Bianka Szibilla, akinek van egy tumblr oldala: Bort a feledésre, ahol nagyon sok verset találhattok.
Magamban hordozlak
Szerintem te soha sem leszel hajléktalan,
Mindenétől megvált, szomorú, otthontalan,
Mert a te otthonod bizony az én szívemben van,
Különleges helyet alakítottál ki hajlékodban.
Egy kérdés kering most körül, de szakadatlan.
Mi van ha meghalok, hisz az otthonod bennem van?!
De tisztán emlékszem, mikor azt mondtad mámorodban,
Hogy ha meghalok, akkor te is, mert nem élnél nélkülem, magadban.
És tényleg! Nekem mindenképpen ő is megafonom – persze sok más író és költő is – , de most az ő írásaiban találtam magamra, a gondolataimra. Erre is csak abban a pillanatban jövök rá, miközben olvasom a sorait és a szemeim csak úgy szívják magukba Bianka szavait. Amikor az fut végig a fejembe, hogy “Jé, ezt érzem, pontosan ez az!”.
Halálkurzus (részlet)
Itt áll most üresen e szív, már nem ketyeg, nem álmodik.
Már csak a tollam rohan a papíron és érzelmektől ricsajozik.
Már a függöny is búsan szívja be itt maradt illatod,
S ahogy én részegen hajladoztam, lengedezik ő is, ez egy hiábavaló illuminált állapot.
Már a polcokon is ittasan táncolnak a porszemek,
S a tükör is foltos már. Nem takarítok, úgy is elmegyek.
Itt hagyom a lemart falakat, a betört üvegű ajtót,
És már a villany pislákolása sem trillázik altatót.
Nem alszom többé már itt, egyedül, az ágy még velem is üresen állna,
És nem leszel itt mikor a takaró és a párna érted ordibálna.
Most feltekerem a szőnyeget szerelmünk holttestével,
Itt már minden halálra volt ítélve lelked beköszöntével.
Azt az egy dolgot sajnálom, hogy nem találtam hamarabb az írásaira. Voltak olyan időszakok, amikor minden egyes sora gyógyír lett volna a lelkemnek. A szavai vigaszként simogatják az ember arcát: “Nyugodj meg, nem csak te csalódtál, nem csak téged bánt a sors!”. De hát ez az élet rendje, vannak jó és rossz időszakok. Bianka versei az én könnyeimet biztos felszárították volna, az én fájdalmamat biztos, hogy csillapították volna. Most pedig, hogy rátaláltam, csak gyönyörködni tudok benne, hogy mennyiféle módon meg lehet fogalmazni az érzéseket!
Töltsek még bort?
Ajtó csapódik.
Hát nekidől.
Könny kicsordul.
Test földre zuhan.
Fájdalom fokozódik.
Asztalterítő leránt.
Tányérok törnek.
Boros üveg megment.
Szem patakzik.
Fáj a szív.
Gyötrődik az elme.Két óra eltelt.
Három boros üveg üres.
Tükör elé állni.
Tükörkép kérdez.
Töltsek még bort?
Pár pozitív sorral zárnám az ajánlót, mert nem csak negatív érzések vannak a világon és nem csak azokról ír. Mindenki megtalálhatja az érzéseire való kiskabátot és felöltöztetheti elviselhetőbbé, elfogadhatóbbá, szebbé.
Viszonzásul (részlet)
Hiszen te vagy a körforgás, az állandóság létemben.
Oly szüntelenül jelen vagy bennem,
hogy mikor egymillió sejtem meghal másodpercenként,
te még akkor is pont létezel.
Remélem meghoztam a kedvetek még több írásához, jövő héten pedig a Biankával készült interjút fogjátok viszontlátni! Addig is jó olvasást Lendületezők, ITT találjátok a többi írását!
Kiemelt kép: pexels.com
