Ez volt az az időszak, amit mindig is vártam pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, hogyan szeretném és szinte éreztem a kezemben az eszközöket, amikkel mindezt valósággá tehetem.
Természetesen semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem, hanem úgy, amire ha pár év múlva visszatekintek, tudni fogom, hogy pont így volt a jó.
Akkor viszont nem tudtam. Csak azom volt, amit éreztem és nem is akartam én semmit megérteni.
Fellázadtam a világ ellen.
Hát lehet valami annyira másképp, mikor úgy érzem itt belül, hogy ez így van rendjén?
Hogyan is csaphatna be a szívem?
Mindig is szerettem, hogy az érzelmeim vezérelnek, a hideg is kiráz a rideg számítástól. Mert hiszen, hogyha ki is ugrom a hintából és lejön a térdemről a máz… Egy percig repültem, nem igaz?
Megéri nekem az a pillanat?
Mindig megéri?
Tényleg jobb pillanatnyi boldogságokat kergetni, mint olyasvalamit, ami a csillagok porából sző szárnyat a hátamra?
De hát én ezt érzem.
Hazudhatnak az érzelmeim?
Engem megcsaltak.
Hagytam, hogy átcsapjon rajtam minden, nyaldosson körül, annak címén, hogy nekem ezt meg kell élnem.
Mert igen, meg kell élnem mindent, de nem mindegy, hogyan teszem meg mindezt.
Ahogy a forró a hideg nélkül, a kemény a puha nélkül, a hús a csontok nélkül nincs meg, mert hiszen ” Ember vagyunk, a föld s az ég fia”, ha a lelkünk lángokban is áll, a szemünkből ugyanúgy víz folyik, így az érzelmeink sem maradhatnak felügyelet nélkül, mert olyan könnyen elkanászodnak.
Irányíthatunk, igen. De nem függhetünk tőlük.
„Fáradt vagyok, én ezt nem csinálom tovább” – sóhajtottam fel panaszosan, mire ő hátra se fordulva közölte velem, hogy bírom, még. A fáradtság csak egy érzet, egy jelzés, semmi több.
Igaza volt. Bírtam még.
Kiemelt kép forrása: pinterest.com
