Folyékony fénycsóvák kenték szét az árnyalatokat a pamlagon. Itt mindenki azt akarja, hogy hazavárják. Itt mindenki szeretni akar, de képtelenek rá. Toporognak, és szó nélkül hisznek a hazugoknak. Vakok és ostobák. Meg persze őrülten büszkék. Csapódnak. Hol egymás érdes bőréhez, hol sziklák hegyes felszínének. Ők könnyűnek érzik magukat, mert szájukból hömpölyögnek a szabadság szavai. Ennyire könnyű volna szeretni? Ennyire nehéz lenne érezni? Ennyire. Félnek bármit is mondani. A szavak karcolnak a lelkeken és következményekkel járnak. Bűntudat és nedves érintés.
Tudhattam volna, hogy sosem fog elmúlni. Éreznem kellett volna, hogy sosem lesz vége. A szív már biztos abban, amit az agy csak sejt. Üvölteni fogsz az alagútba és lehunyt szemmel várod, hogy vége legyen. Elsodor a tömeg. Kitapossa belőled az érzéseket. Nem vagy már más, csak egy ócska túlélő. Hiába kérdezik hova tartasz, csak azt mondod, amit hallani szeretnének. Elég volt a hallgatásból.
-Még mindig félsz, ugye?
– Nem tudom, hogyan kell nem félni.
És hallgattam tovább az élet tompa morajlását.
tumblr.com
