“Egy idő után a saját életemre is regényként kezdtem tekinteni” – interjú Csendes Nórával

“Egy idő után a saját életemre is regényként kezdtem tekinteni” – interjú Csendes Nórával

Egy héttel ezelőtt a szemfülesebbek már olvashatták a Zápor utca címet viselő könyvről született ajánlómat, ígéretemhez híven most pedig írójával, Csendes Nórival készített interjúm is napvilágot láthat végre. A regény születéséről, a szereplőkről, az írásról, vagy csak magáról az életről… nos, bővebb lére eresztve. 🙂

Mesélnél magadról egy kicsit azoknak az olvasóknak, akik még nem ismernek téged?
Kedves még ismeretlen olvasók, Csendes Nóri vagyok, 1997. december 18.-án születtem Kecskeméten, most pedig Budapesten, a MOME-n tanulok formatervezést. Az írás mellett nagyon szeretek rajzolni, és sok-sok éve cserkészkedem. És hogy valami olyat is mondjak, ami nincs benne a fülszövegben: nagyon szeretek énekelni, régen hegedültem is. Ha kisüt a nap, nincs az az erő, ami a négy fal között tartana. Van egy kutyám (oroszlán-nyuszi-bárány keverék) és egy macskám (szél-gőg keverék).

2016-ban jelent meg az első regényed, amely a hangulatos Zápor utca címet viseli. Miért ezt választottad?
Erre nehéz válaszolni, a Zápor utca cím valahogy mindig egyértelmű volt számomra. Úgy emlékszem, még csak az első pár oldalnál jártam, mikor firkálgatás közben bevillant, hogy ennek kéne lennie. Azóta bármit is írok, mindig gondban vagyok a címekkel, szóval nem tudom, akkor hogy sikerült ilyen gyorsan választani :D.
Persze azért nem teljesen random a címválasztás, azon a délutánon jó sok minden eszembe jutott. Az utca adott volt, ehhez kerestem valami természeti jelenséget. Szeretem az esőt, és úgy terveztem, a zápor-motívumot sokat fogom használni a történet során, ezért maradt a Zápor utca.

zp

A cselekmény két történeti síkon fut: napjainkban és az ’50-es évek világában. Miért választottad ezt a koncepciót?
Nem kifejezetten az ’50-es évekhez akartam igazodni, az eredeti ötlet az volt, hogy ugyanazt a problémát megmutassam két különböző szemléletű korban. Bogi és a másik mesélő kapcsolata volt a legelső, amit kitaláltunk (az ötletelés egy akkori barátnőmmel zajlott), és az ő fiatalkorát visszaszámolva jutottam el ehhez az időszakhoz.

Rendkívül hitelesen jeleníted meg ezt a régi korszakot, nagyon sok apróság teszi valóban élővé az olvasó számára. Honnan merítetted az ihletet, mi/ki nyújtott ebben segítséget?
A legnagyobb segítséget a nagyszüleim adták. Nyitottam egy kis füzetet, leültünk, és órák hosszat körmöltem a történeteiket. Érdekes volt „írós szemmel” nézni rájuk, így sok olyan dologra is felfigyeltem, amik felett addig elsiklottam. Ezek főleg apróságok, szófordulatok, gyerekkori emlékek, de sose lehet valakit eléggé megismerni, ezt a generációt pedig sajnos egyre kevesebb ideig hallgathatjuk már.
Megnéztem pár filmet is, amiket akkor forgattak – a legmaradandóbb élmény a Körhinta volt. Lerajzolgattam a szereplők ruháit, a használati tárgyaikat, ez sokat segített az írás folyamán.
A Terror házás szóróanyagokat is előkerestem, amiket évekkel korábban raktam el. Sok történet, amire a szereplőim visszaemlékeznek, sajnos valóban megtörtént.

Csendes Nóri

Csendes Nóri

A két fiatal főszereplő lány mennyiben hasonlít rád?
Nagyon sokban :). Az ismerőseim, akik mostanában olvasták, kérdezgették, hogy én vagyok-e Bogi. A legtöbben a rajzos vonal és a budapesti élet miatt gyanakodnak, és tényleg nagyon sok (ijesztően sok) dolog történik meg velem, amit neki írtam, de mikor a Zápor utcán dolgoztam, magamnak egész más életet terveztem. Például közgazdásznak készültem.
A két lány személyiségében viszont eléggé benne vagyok, kicsit olyan, mintha a két végletem lennének. Bogi naivitása, a túláradó érzelmei, a bizonytalansága, és az ’50-es évekbeli lány konzervatív értékrendje, a ragaszkodása mind megvan bennem is. Néha jó lenne másmilyennek lenni, de ez van, ebből dolgozom :).

A regény írásakor mennyiben merítettél a saját életedből?
Nagyon sok mindent ültettem át, helyszíneket, hobbikat, embereket… Van, aki az írást arra használja, hogy minél messzebb kerüljön a saját életétől, én pont hogy közel maradni szeretek. Olvasóként sokkal jobban megszólítanak a személyes ihletésű történetek, és ha a saját írásaim mögött nem lenne ott semmi a saját kis életemből, nem érdekelnének annyira, hogy jól megírjam őket. Ennek az az átka, hogy egy idő után a saját életemre is regényként kezdtem tekinteni. Erre nem magamtól jöttem rá, egy nagyon okos barátnőm világosított fel róla nem olyan régen – azóta azon gondolkozom, ez mennyire jó vagy rossz.

A köszönetnyilvánításban nagyon titokzatosan említed Gergőt. Elárulsz még nekünk róla valamit?
Hmm-hmm. Gergőről nehéz bármit is mondani. A hozzá kapcsolódó élményeim rövidek, csak néhány találkozás, de azok olyan fontosak, hogy ha nem lettek volna, valószínűleg sose írom meg a Zápor utcát. Az én életemben egészen más szerepet töltött be, mint Bogiéban, az a történet különben kitenne egy új regényt. Egyszer talán majd megírom, úgyhogy nem is spoilerezek. Gergő egy nagyon inspiráló, nagyon-nagyon erős és eredeti személyiség, aki nem ismeri fel, mekkora lehetőség van benne. Egyébként picit félek is, hogy egyszer magára ismer, de az ő világa elég távol van a romantikus regényektől, úgyhogy ez valószínűleg nem fog előfordulni.

A művészet, az alkotás nagyon hangsúlyos vonalat képvisel a történetben. Ez tudatos lépés volt részedről? Számodra mit jelent?
Félig-meddig, de nem sokat gondolkodtam rajta. Azokon a területeken, amiket a szereplőimnek adtam, egyébként nem tartom magam jó alkotónak, csak befogadó vagyok. Az önkifejezés nekem az írás, a rajzzal design területre mentem, ami igazából nem is művészet. Ott inkább általános emberi problémákra keresünk megoldást tárgyakon keresztül, a saját problémáimra meg itt a billentyűzet.
A mesélés, az írás már egészen fiatal korod óta az életed része. Mi az első ezzel kapcsolatos emléked? Mi volt az első történet, amit megírtál?
Az első emlékem nem is az én emlékem, hanem a családomé. Kétéves koromban a keresztanyám az anekdota szerint megkérdezte, mi szeretnék majd lenni, mire azt feleltem, írónő. Nem tudom, volt-e akkor erről bármilyen fogalmam, de hű maradtam a célomhoz J.
Az első történetem egy népmese-sémára írt kis mese volt, a szolfézs-füzetembe írtam, az ötvonalas rendszerbe, másodikos koromban. Azóta kisebb-nagyobb szünetekkel, de mindig mókoltam valamin, az első vállalható történetem „A varázslatos kirakós”, amit kilencedikben írtam.

Hogy néz ki nálad az alkotás folyamata? Hogyan született a Zápor utca?
A rövid, nagyon lelkes tervezgetés után jött egy hosszú „durrbele” szakasz, mikor csak írtam, ami jól esett, és közben már előre gondolkodtam a végén. Abban az időszakban fogalmam sincs, mi történt körülöttem. Vagy éppen lelki válságban voltam, vagy írtam, de mikor épp nem volt a kezemben ceruza, akkor is a történetben jártam. Aztán a vége felé, mikor kezdett összeállni, volt egy tudatosabb, ellenőrző periódus, mikor már kicsit kívülről néztem a sztorit, próbáltam elképzelni, egy olvasónak hogy fog a legnagyobbat ütni az egész. A szerkesztés is erről szólt, igyekeztünk úgy alakítani a fejezeteket, hogy a lehető legjobban kijöjjön, amit mondani akartam.
Az előtte-utána született irományaim még nem estek túl szerkesztésen, de ott is nagyjából ugyanígy működtem.

Ezzel a regénnyel elnyerted a Könyvmolyképző Kiadó IV. Aranymosás pályázatának első helyét. Milyen érzés volt, mit jelentett ez számodra?
Hatalmas élmény volt már maga a pályázat is, a sok izgulással, irigyen konkurenciát-olvasással és a részleteimre érkező vélemények emésztgetésével.  Mikor megtudtam, hogy a nyertesek között van a Zápor utca, egy percig csak visítottam a boldogságtól. Nem vártam, hogy eljutok a végéig, csak szerettem volna megméretni magam, de tizenhat évesen valóra vált egy álmom. És mikor Varga Bea, a kiadóvezető először felhívott, annyira irreálisan boldog nap volt, amilyet mindenkinek kívánok, hogy éljen át egyszer.

Tervezed a későbbiekben a történet folytatását, vagy az utolsó mondatokkal végleg útjukra engedted a szereplőket, és más regényben gondolkozol?
Én az utolsó oldallal elengedtem őket, nem akarom megmondani senkinek, mi lett a történet vége. Mindenkinek van egy saját verziója, és mindegyik igaz. Most egy rövidebb íráson dolgozom, de még nem tudom, kiengedem-e valaha a kezeim közül a nyilvánosság elé – ehhez először magamban kéne tisztáznom pár dolgot. De az biztos, hogy lesznek még mesék, nem bírom ki sokáig írás nélkül :).

Csendes Nóri

Csendes Nóri

Milyen hatással volt az életedre a Zápor utca megjelenése?
Azelőtt, ha ismerősökkel futottam össze, azt kérdezték, mi újság, hogy vagyok, most meg azt, hogy tényleg írtam-e egy könyvet, és miről szól. Korábban azt hittem, szeretek a figyelem középpontjában lenni, de most rájöttem, hogy annyira mégsem… Vagy csak nem tudom kezelni, jó kérdés. Ami még furcsa, hogy most már nem sajnáltathatom magam. Eddig, ha elkezdtem a „de rossz az életem, elegem van” litániámat, tűrték, most meg visszaszólnak, hogy „kiadtál egy könyvet, nem kell itt sírni”. És ez igaz is, de nem takarózhatok örökké ezzel a lassan 3 éve megírt történettel. Szóval már csak ezért is sietek majd a következővel.

Melyik az a három könyv, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?
Jó kérdés, mert általában azokat a könyveket szeretem, amik az emberi kapcsolatokról szólnak, de azoknak egy lakatlan szigeten nem sok hasznát venném, szóval egy „Hogyan éljünk túl egy lakatlan szigeten” és egy „Kunyhóépítés kezdőknek” szakkönyvet vinnék, és a Bibliát. Az első kettő még nincs meg, a harmadikat pedig méltatlanul keveset veszem elő, de a világ végén, egyedül szerintem hiányozna.

Van kedvenc íród? Ki volt rád a legnagyobb hatással?
Mostanában szinte csak magyar szerzőktől olvasok. Szeretem a klasszikusokat, Márai, Kosztolányi és Szabó Magda nagy kedvenceim. Az ajtót különösen ajánlom mindenkinek. Már a kiadónál volt a Zápor utca, mikor olvastam, de az alaptörténetet már korábban ismertem, az én regényemben is visszaköszönnek egyes elemek. A kortársak közül nagy-nagy kedvencem Grecsó Krisztián. A Mellettem elférsz-be, mióta kiadták, nem telik el hónap, hogy bele ne lapoznék.

Milyen viszony fűz a zenéhez?
Mindig is nagyon fontos volt. Az évek során sokat változott az ízlésem (most is éppen egy ilyen változásban vagyok, és sose tudom, mit akarok hallgatni), de a népzene kisiskolás korom óta a szívem csücske. Hihetetlen, hogy ezek a dalok, amiket több száz évvel ezelőtt kapálgatás vagy kukoricamorzsolgatás közben találtak ki az őseink, ma is ugyanúgy kifejezik az érzelmeinket.

Mit javasolnál azoknak az írópalántáknak, akiknek befejezetlen kéziratok lapulnak a fiók mélyén, de félnek ezeket a világ elé tárni?
Először is, hogy fejezzék be a kézirataikat :D. Nincs rosszabb, mint egy félbehagyott történet. És nem kell minden regénynek a boltokba kerülnie. Attól még, hogy nem adják ki, minden megírt oldal érték. Lehet, hogy kétezer ember fogja elolvasni, lehet, hogy tíz, lehet, hogy csak egy, de ha csak ők maguk, akkor is volt értelme leírni. Nekem is vannak olyan írásaim, amiket csak magamnak írtam, de hihetetlenül erős élmény pár év múlva visszaolvasni őket, és visszaemlékezni, ki is voltam én akkor. Az írás öngyógyítás, vannak olyan rossz dolgok, amiknek szerintem csak úgy lehet értelmet adni, ha valamilyen formában (akár zenében, akár képileg, akár írásban) kifejezzük őket. És sajnos ebből következik, hogy az írás igazából nem vidám dolog (ha valaki tud boldogan írni, szóljon, és megtanulom, de ha én boldog vagyok, nem érdekel az írás). Ha jó az, amit kiadunk a kezünkből, az azt jelenti, hogy nekünk valami nagyon rossz volt. Ezzel kapcsolatban nekem is vannak még kérdéseim, de nem akarok senkit elrettenteni, ha úgy érzitek, írnotok kell, mindenképpen írjatok!

Köszönöm az interjút Nórinak!
Kövessétek figyelemmel a munkásságát, hiszen meggyőződésem, hogy csodás sorokkal fog még megörvendeztetni bennünket – facebook oldalán beszámol az újdonságokról.

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!