Csillagok útján

Csillagok útján

“Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél.”
(Antoine de Saint-Exupery:A kis herceg)

Elveszni nem csak gyerekként lehet, és nem csak a játszótéren vagy egy zsúfolt bevásárlóközpontban. Én rendszeresen elveszítem az elém dobált mesebeli kenyérmorzsák nyomát, és ilyenkor mintha egy sötét szobában botorkálnék körbe-körbe: sehol egy szín, és nem érzek mást, csupán a kétségbeesést és a tenyeremet a hideg falakon. Vadul dobogó szívvé lényegülök.
Szükségem van a csillagaimra – az apró, ragyogó kis fénypontokra a fejem felett, amelyek mutatják az irányt.

Nemrég egy olyan emberrel beszélgettem, aki inspirál, és akire művészként és emberként is felnézek. Néha még mindig alig hiszem el, hogy ő is csupán hétköznapi lény – hogy ugyanúgy megbotlik egy lépcsőfokban, vannak nehézségei és rossz napjai, kilátástalannak tűnő órái, és van, amikor feladná. Hogy csupán egy hétköznapi hős, egy álruhás csodatevő, aki a szavaival varázsol, és fogalma sincs arról, hogy kapaszkodtam a soraiba olyan éjjeleken, amikor a magány keserűsége lemarta a fényeket az égboltról. Hiszen azt sem tudta, hogy a világon vagyok.
Emlékszem, mélyen belebújtam a fájdalomba, takarót gyúrtam belőle, és csak kucorogtam ott árva kisgyermekként. Nem akartam, hogy rám találjanak… Jó volt, hogy valaki már korábban nevet adott az engem kóstolgató démonoknak, és nem én vagyok az első, aki saját körmeivel feszegeti szét a mellkasát, hogy megpróbálja összetartani azt a darabokra hulló, szív alakú csonkot, ami megmaradt. Más is járt már itt, ebben a mélységben, és túlélte…
Aztán a gyomromat megülő fájdalomból dühöt és erőt gyúrtam, és végül felálltam a padlóról.
És aztán minden megbocsátottam, és szabadon engedtem. Magamat is.

kép1
Sokszor fogalmunk sincs arról, mit jelentünk egymásnak, kivel vannak közös útkereszteződéseink – és van, hogy sosem tudjuk meg, mit adott egy mosoly vagy egy zsebkendő egy idegen számára. Talán ha előre engeded a mozgólépcsőn, nem rohan át az úton, és nem üti el az az autó. Vagy átadod a helyed, és ő hetekkel később, egy másik városban, egy felhős ég alatt ugyanezt teszi a nagymamáddal, és közben rád gondol, ismeretlenül. A jóság sosem fáj.
Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van útmutatásra, akár a régi hajósoknak a tengeren. Amikor a legsötétebb az éjjel – azt mondják, épp napfelkelte előtt.

Kérlek, ne felejtsd el, mennyit köszönhetünk neked. Soha ne add fel.

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás