Csipkerózsika

Csipkerózsika

Hol volt, hol nem volt, az utcasarkon szétdobált üveghegyen, a szmogtól elszürkült függönyökön túl, ahol a fény ezernyi árnyalatban dobálta üveggolyóit a gyanútlan járókelők lába elé – élt egy lány.

Nem volt ugyan torony, sem sűrű, tüskés erdő vagy sárkány, amely bárki útját állhatta volna – ő mégis elzárkózott, és nem engedett közel senkit…

 

Alvadt szófoszlányok haldokolnak a szívem kérgébe ragadva, eltömítik az ereket, szomorú, emlékektől terhes vér kering a koponyám körül. Igazad van – néha a legtöbb, amit tehetsz, hogy kegyetlen szavakkal dobálsz. Mert a felfakadó sebekből nem csak vér szivárog…

Nem tudom a tenyeretekbe helyezni a szívem – az ujjak talán ismerősek, talán az érintésük lassan, egyenként lefésüli az égről a csillagképeket, de tudod, ez nem jelent semmit. Szavak simogatják a tarkómat, majd kipukkannak, akár a kék, pöttyös léggömb a Városligetben – csak ürességet és könnyeket hagynak, ahogy sokáig vágyakozva fürkészem a szemtelenül kék mosolyú eget. A szavak már egy ideje nem üzennek semmit – lepattannak a kéregről, talán az űrbe szállnak, hogy a Szaturnusz gyűrűjére kuporodva lábukat lógassák, én pedig csak megyek tovább, és nem nézek vissza.

Szorítsd a kezem, Magány, mert nincs senki más. Mert annak a csendnek – annak csak mi ketten ismerjük az illatát.

Itt vagyok én, és itt ez a fal. Lassan épült – minden téglája hazugság, szánakozó mosoly és az összes csalódásba fulladó naplemente, amikor a szemem előtt változtatok szörnnyé. És kiderült, hogy ez a valódi arcotok – „szépek vagytok, de üresek”. Kegyetlenek. Ti végeztétek bennem a pusztítást, de már nem felejtem el bezárni az ajtókat.

Néha nem ismerem fel a saját arcomat.  

Nem tudom, ki akarná a sebeimet és a kísérteteimet.

 Hogy beengedek-e még valakit.

Valaha.

Kopogtatnak?

 

sb

Pinterest

 

 

 

Szerző:

Kata

“Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.”

Szólj hozzánk!