“Csoda volt!” – beszámoló a 2015-ös NNM irodalmi táborról

“Csoda volt!” – beszámoló a 2015-ös NNM irodalmi táborról

Két héttel azután, hogy részt vettem a Nekem nem mindegy program kapcsán rendezett irodalmi táborban, próbálom rendre fésülni az élményeim, nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy kezdek el mesélni nektek arról a sok mindenről, ami bevackolódott ide valahova a szívem tájára.
Végül is úgy döntöttem, egyszerűen belevágok.

Augusztus közepén indulunk, napsütésben, hőségben. Én rettenetesen félek, már napokkal előtte tűpárnákon ültem, nem tudom, hova megyek, kikkel megyek, mit csinálok ott… elég vagyok-e én ehhez az egészhez.
Minden gondolatban előrevetített rémképem ellenére nem késem le végül a buszt, nem szenvedünk balesetet és nem borulunk fel… hanem egyszerűen csak megérkezünk.

A helyszín Balatonfenyves, ifjúsági szállás. Emeletes, hosszú téglaépület, erkélyről nyíló, általában hatágyas szobák, továbbá egy másik épület nem messze, az ebédlő, távolabb kisebb szálláshelyek még a szemináriumvezetőknek, segítőknek.
Hát itt vagyunk.

Valaki hatalmas mosollyal fogad minket és felszólítja a társaságot, hogy tegezzünk mindenkit, akit ez alatt az ötnapos csodaország alatt fellelünk, másvalaki arra biztat, hogy vegyünk az asztalra kirakott sapkákból, ultramenő napszemüvegekből és a “sokikszmegelles” pólókból, amik egyébként nekem különösen tetszettek.

..a szemüvegek tényleg ultramenők voltak 🙂

Papírmizéria, aláírósok, nevemet hallom, szobabeosztás. A 14-es. Emelet.
Benn ismerkedés, a jövőben még sokszor elismételt keresztnevek, tapogatózó beszélgetés, nem vagyok egy barátkozós típus, de ők szimpatikusak, pár óra múlva meg már a barátaim. 
Enyhül a gyomromban a görcs, biztonságérzet.
Enni szaladunk le, gyümölcsleves van, óvoda óta nem volt hozzá szerencsém, de most is ugyanolyan durcásan tolom félre az előírt 5-6 kanál után, mert annyit azért még is illik, az asztalnál ezen jót derülnek.

Ezután megnyitó, vágjunk bele!
Első programunk végül “A részvét színháza nevű foglalkozás, a játék során megszerezzük többek között a “tojci”és a “csibi titulust is. Hatalmas párbajok, ha mást nem is, azt már elmondhatom, hogy legyőztem Keresztesi Józsefet “kő-papír-olló”-ban.
Minden fullasztó forróság és hőség ellenére is kreatívkodunk, nevetünk, lazák vagyunk és a dolog végére még nyitottak is.

Foglalkozás után feltérképezzük a terepet, Balaton part, Balaton vize és a többi, közben megbeszéljük, hogy felolvasunk az esti bemutatkozáson, ami azonban túl hamar el is érkezik.
Én a Hattyút választom végül magamtól, még sosem olvastam fel sajátot közönség előtt, izgulok.
Közben olvasnak fel előttem, egyre jobban sápadok, itt mindenki jó, itt mindenki lenyűgöz, itt együtt remegek bele a többiekkel minden egyes szóba, magukkal ragadnak.
Én nem vagyok ilyen jó” és már hallom is, ahogy szólítanak.
Remegek végig, tudom, hogy ők is látják, ugrálnak a sorok, de végül végig érek rajtuk. Megtapsolnak.

Forrás: Nekem nem mindegy facebbok oldala, Valuska László fotója

Forrás: Nekem nem mindegy facebbok oldala, Valuska Gábor fotója

Jönnek újra mások, új ámulatok, el is felejtem már azt a kínos bemutatkozást, csak ne hagyják abba.
Figyelek, kipirulok, lelkesedek, aztán persze vége is lesz, mert filmvetítés következik, Zimbardo-nak egy munkája kerül szóba. A film címe “A kísérlet”.
Elmondják, nagyjából mit fogunk látni, de végül így is ott ágaskodik a homlokomon a sokk a film végére, mint egy hatalmas felkiáltójel. Levezető beszélgetés. Elnyom a fáradtság. Ágy.

Az ezt követő időszak már összefolyik bennem, a reggelik, a szakmai előadások a napi témákkal kapcsolatban, amik nem lesznek másik, mint a szólásszabadság, az erőszak és a rasszizmus, a délelőtti szemináriumok, ebédek és az azokat követő alkotó órák, a délutáni szemináriumok, mentorórák az aktuális meghívottal, legjobb alkotások előadása, film és a hivatalos időpont után vagy három órával bekövetkező lámpaoltás, mert egyszerűen nincs megállás, mi pedig őszintén szólva nem is akarunk megállni.

Nem sokkal később már túl vagyok az első líra szemináriumomon, ahova végül nem bántam meg, hogy jelentkeztem, megírom az első komolyabb versemet, aztán a következőt, meg az az utánit és egy este már fel is olvashatok a többieknek.
Közben sok ezerszer csodálkozom rá a világra, lepődök meg, hogy így is lehet, hogy így is lehet gondolkodni, hogy lehet, hogy kell, gondolkodni, kinyílok, nevetek, pörgök.
Egyszerűen már az boldoggá tesz, hogy mindenhol füzetbe süllyedt alkotóba botlok, hogy itt valaki gitározik, ott rajzolgatnak, amott meg éppen szalad felém valaki, hogy hallgassam meg én is amit írt, nem túl lírás-e, mert ő mégiscsak próza szemináriumra jár.
Meghallgatom, meghallgat ő is engem, én le vagyok nyűgözve tőle, majd megkérdezem, szerinte megmutathatom-e a Marcinak azt, amit firkantottam. Pár perc múlva egy jó adag tanáccsal és biztatással esek neki újra a füzetemnek.

Forrás: Nekem nem mindegy facebbok oldala Valuska László fotója

Forrás: Nekem nem mindegy facebbok oldala
Valuska Gábor fotója

Csoda van, csoda van mindenhol, még a neoncsövek szomszédságában terpeszkedő pókok közé is juthatott valamennyi, mert az utolsó napokra mintha megfogyatkoztak volna.

Mert bizony azok is elérkeztek, az utolsó napok, bármennyire is szívtuk a fogunkat meg nem akartuk, ott lógott a levegőben, meg persze a felejthetetlen spagettiben is benne lehetett. Ezt az egyet én legalább is be tudtam azonosítani benne.

Záró happening. A nevemet hallom, díjaztak a lírások között, én pedig szájpadlásra tapadt nyelvvel, viszonylag normális módon vonulok fel meg le a színpadról, úgy érzem, én ezt nem érdemlem meg, meg úgy, hogy hülyeség ez a díjazás dolog, bár be kell látnom, hogy szükséges, meg persze a legyezgeti azért a hiúságomat is, de azért mégis akkoris az, mert itt mindenkinek ez ugyanúgy annyira de annyira megjárt volna, mert itt mindenki… itt “mindenki olyan nagyon hűha”, én soha életemben eddig nem nevettem és könnyeztem meg ennyi alkotást. De persze azért örülök is magamnak.De közben már megyünk haza.

A cikk megírása előtt/alatt/után végig az járt a fejemben, hogyan tudnám megfogalmazni azt, amit kaptam ettől az öt naptól. Nem találtam ki. Ezért csak köszönetet fogok mondani.
Köszönöm először is, hogy ott lehettem, köszönöm hogy biztattak, szerettek, megdicsértek, kinyitottak, hogy egyenrangú félként ilyen komoly témákról beszélgettek velem, hogy megmutatták, hogy így is lehet. Hogy közéjük tartozhatom.
Csoda volt! Köszönöm.

További képeket találtok a Nekem nem mindegy facebook oldalán!

 

 

Szerző:

Horváth Margaréta
"Ha itt nem találsz, keress meg ott."

Szólj hozzánk!