Csoda vagy?
Csoda vagyok.
Kerek vagy?
Kerek vagyok.
Üveggolyó?
Tudod, nem olyan csupaszín, hanem sima, aminek a közepében szalagok vannak.
Egy sárga és egy zöld. Ha távolról nézem, olyan mint a Duna. Mert bizony az csupa hullám. Talán víz sincs a hullámok között.
Viszont a Dunaé lila.
Lila pedig nem lehet csoda.
Vagyis lehet. De az nem az én csodám.
Vagy nem vagy üveggolyó?
Kövesútra vetődött sárga lámpafény vagy?
Ha beállok a közepébe, enyém a világ.
Csak soha ne kéne kilépnem onnan. Akkor mindig rám kell teríteni egy kabátot.
De tudod mit?
Ne mondj semmit.
Láttalak.
Tegnap.
Ott ültél az emberek térdén, aztán meg vihorászva vitorláztál a hulló levelekkel.
Ne is tagadd. Ott vagy mindenhol. A postaládám belsejét is te festetted paprikaszínűre.
Néha azt kívánom, lennél mégis üveggolyó. Kézzelfogható mindenség.
Ne rázd a fejed, neked sem kéne törnöd magad.
Ahelyett, hogy minden reggel bukfenceket kéne vetned a takarómon, elég lenne hazafele belesimulnod a tenyerembe.
Ne nézz így. Ne is ingasd a fejed.
Szólalj meg!