Olyan hatéves forma körül lehettem, amikor először megéreztem Istent az életemben. Mindenre emlékszem. A napra, a helyszínre, hogy milyen ruhába öltöztetett anyám – mindenre olyan részletesen, mintha a legfontosabb élményem lenne. Nem történt semmi különös, én mégis megéreztem valamit. Hat éves fejjel valahogy úgy tudtam megfogalmazni, hogy a tavaszt. Valójában az Istent. És ez független az évszaktól – a lelkem virágzott ki. Isten kigombolta a lelkemet. Akkor kisütött a nap az életemben. Aznap Isten lett a nap, s én napraforgóvá váltam.
Azóta többször fog el ez a furcsa, mindent elöntő, mégis nagyon ismerős érzés. Csak egy pillanatig tart, mégis kárpótol mindenért. Egy másodpercre megszűnik a külvilág, elcsendesül, s kiüresedik a lélek a csodák számára. Amikor az ember azt érzi, hogy Isten egy pillanatra bepillantást enged a Mennyországba. A Mennyországba, ami attól megrendítő, hogy senki sem találja. De olykor megengedi, hogy bepillantsunk a kapuján. Nem hív be, nem mondja, hogy maradj, de megmutatja egy kis szeletét. Ilyen az, amikor Jézus utánunk nyúl. És kiemel a hétköznapok szürkeségéből. Visszaránt minket a helyes ösvényre, melynek az útvonalát oly sokszor eltévesztjük. Amikor azt érezzük, hogy minden a helyén van az életünkben. Ilyenkor belül is érezzük a tavaszt. Látjuk a láthatatlant, amit csukott szível eddig nem vettünk észre. Tisztán érezzük az illatokat, a szellő nem bánt, hanem simogat, a gondolatainkba nem belefulladunk, hanem kitisztulnak egy percre. Amikor nem akarunk, és nem is tudunk gondolkodni, mert nem érzünk mást, csak hálát. Ezekben a pillanatokban újra és újra megtérünk, visszatérünk. Belül mi is feltámadunk Jézussal együtt. Mikor megrendül a lelkünk Isten nagyságán.
Olyan ritka érzés ez. És fájdalmasan szép. De nem bánom, amikor elmúlik. Mert várom, hogy majd én is részese leszek ennek a csodának, amibe a Jóisten olykor, nagylelkűen betekintést enged.
Írta: Kovács Linda
Kiemelt kép: pexels.com