Forrás:Weheartit
Emberi lelkek válnak szabaddá, lélegzetek szakadnak meg, szívek vernek egyszerre. És naponta történnek csodák. Ott vannak mellettünk és csak arra várnak, hogy észrevegyük őket. Tartsd nyitva a lelked, lásd meg azt, amit csak kevesen. Éld meg, beszélj róla, add ki magadból. Én megtettem…
Sorok voltak egymás után leírva. Mindenki várakozva figyelt. Aztán megszólalt egy mély hang. Fellélegeztünk, hisz tudtuk, hogy ez most valami igazán emberi lesz. Néhol kapkodva, valahol erőteljesebben nehezedett rá a hang a szövegre. Régi szavak hangzottak fel, felkiáltások, kérdések váltották egymást oldalakon keresztül. Majd levegővétel. Mi is együtt lélegeztünk a sorokkal. Szívverésünk lelassult, szinte hasítani lehetett a csendet, a mondatok pedig csak fogytak. Éreztük a végkifejletet. Megállíthatatlanul közeledett felénk, utat vágott közöttünk és rátelepedett a lelkünkre. Utolsó mondat, utolsó levegővétel és vége van. Aztán csak…
Csend.
Csend.
Csend.
Egy elfojtott érzés hatolt át a termen, ami villámcsapásként ért minket. Nem szóltunk semmit, de nem is kellett. Tudtuk jól, hogy mi történt. Éreztük a saját zsigereinkben is. Egy védtelen elcsukló hang. Az utolsó mondat volt a legsúlyosabb. A vég. A felismerés. Fájó pont vert léket valahol bennünk, de jó érzés volt a közös fájdalom. Aztán egyszerre álltunk fel. Senki sem mert a másik szemébe nézni, hátha meglát valamit a másikban, amit ugyanígy megláthatnak benne is. Hátakat láttam megfeszülve, aztán egyszer csak a semmiben előtünt egy zöldes barna szempár. Megijedt tőlem. Abban a pillanatban jéggé fagyott az idő. Értetlenül néztünk mindketten, szinte félve aztán váratlanul menekülni kezdett, de nem volt hely, ahova bújhatott volna. Ott és akkor láttam meg benne az addig mélyen elrejtett szelídséget és védtelenséget. Ujjai majdnem észrevétlenül hatoltak keresztül az arcán. Gyors mozdulattal törölte le könnyeit.
