csodákkal takart valóság

csodákkal takart valóság

Nem tudom, mikor volt az, hogy éltem volna. Olyan igazán. Mikor még hétfőn is mosolyogva ébredsz, nem ronthatja el a kedved se az eső, se a hideg. Nem érdekelnek az előtted álló határidős feladatok, mert belül érzed, hogy semmivel se lesz gond, minden sikerülni fog.
Már magam sem tudom, mióta ,,élek” ekkora félelemmel. Fogalmam sincs, mikor vagy hol kezdődött az egész.

Kiskoromban egyedül játszottam, képzelt barátaim voltak: olykor a cseresznyefa törzse, néha a csatorna vagy épp az ajtófélfa testesítette meg őket. Rendesen átöleltem, érzelmekkel ruháztam fel a tárgyaimat, leghűségesebb társaimat. Mindnek meg volt a saját hangja, játék közben megfontoltan képeztem a hangokat – el ne térjen a megszokottól. Ha valaki hazajött, rögtön abbahagytam az éppen aktuális szituációt, soha nem akartam, hogy meglássanak.
Szerettem egyedül lenni. 8 éves korom óta saját világban éltem, a saját karaktereimmel. Minden nap izgalommal álltam neki, hogy alaposan kifundáljam a következő kitalált eseményeket, gyakoroltam a tükör előtt, hogy hitelesen meg tudjam jeleníteni az érzelmeket. Annyira sikerült sokszor beleélnem magam a játékba, hogy a könnyek valóban beleszöktek a szemembe.

weheartit.com

weheartit.com

Azt hittem, majd minden úgy fog működni a valóságban, mint a játékomban. De az egész már az érzelmeknél megbukott; még így 20 évesen sem vagyok képes kifejezni az érzéseimet. Leírom, elképzelem, hogyan kell életre hívni, de ott abban a konkrét helyzetben az érzelem nem kel életre, mélyen szunnyad bennem, ott is marad, nem jön a felszínre. A gondosan felépített lépések az élő szituációkban teljesen megsemmisültek vagy egy nagy katyvasz lett belőlük. Én meg ott álltam némán, kicserepesedett ajkakkal, a szám kiszáradt, a torkomban gombóc volt, a kezeimet tördeltem, és bámultam magam elé. Még pislogni sem mertem. Attól féltem, megnyílik alattam a föld, és valami mélyfekete tenger alján találom magam. Már akkor rettegtem a gondolattól, hogy nincs két teljesen ugyan olyan lélek, mindenkié különbözik. Rám is telepedett valami furcsa magány, amit talán magamnak generáltam kicsit. Olyan érzés volt, mintha egy teljesen különálló kis sziget lennék – meg sem próbáltam közeledni a többiekhez, megijedtem attól, hogy nincs olyan gondolat, mely egy időben ugyan úgy zajlana le bennem és egy másik személyben.

Rendszerint volt valami, amin méláztam, folyton kérdéseket gyártottam, és kutattam a válaszokat. Párszor meg is rémültem attól, ami világossá vált előttem, ilyenkor mindig telepítettem mellé egy apró kis csodát, ami fényével betakarta a kikapart valóságot.
Valahogy a szigetemen kívül, sehol sem éreztem otthon magam. A külvilág folyton szorongást táplált belém, a félelem súlya egyre gyarapodott a mellkasom környékén. Egy részét én okoztam. Olyan gondokat is cipeltem magammal, melyek nem közvetlenül személyemet, sokkal inkább a világot, az egész társadalmat érintették. Túlságosan mélyen éltem meg mindent, semmit sem tudtam kívülről szemlélni, mindenbe belemásztam; belemártottam magam, mint az ecsetet a vízfestékbe, jó alaposan, hogy a legerősebb szín fogja be a lapot. Aztán napokig görnyedtem az ágyon, azon tépelődve, mit csinálnak azok az emberek másként, akik boldogok.

Ahogy nőttem fel, egyre több csoda szegődött mellém. Jól kibéleltem magam, mert tudtam, hogy a világon ez lehet az egyetlen egy, ami megvédhet: az ezeregy mesét rejtegető csodák. Rájöttem, hogy soha nem leszek egyedül, mert nekem olyan menedékhelyem van, mely nem sok embernek adatik meg; csak azoknak, akik fogékonyak erre a teremtett, egyetlen személynek fenntartott valóságra.

weheartit.com

weheartit.com

Sokszor nyugtalanság van bennem azért, mert aggódom, mivé leszek; később milyen értékeket fogok birtokolni, milyen életszemlélettel tekintek a mindenségre. Egy valamiben biztos vagyok: a csodákat mindig keresem majd, és ha megtalálom, óvatosan fogom szorítani. Vigyázva, meg ne semmisítsem, de elég gondosan ahhoz, hogy meg tudjam őrizni mindegyiket.

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.