Csodaország már kicsit túl valóságos– ajánló az Alice Tükörországban c. filmről

Csodaország már kicsit túl valóságos– ajánló az Alice Tükörországban c. filmről

Alapvetően mióta elolvastam Lewis Caroll Alice Csodaországban c. könyvét, nagyon megkedveltem az írót, olyannyira, hogy rögtön utána megnéztem a Disney-féle rajzfilm feldolgozást is. Persze már ott is sok eltérés volt a könyvhöz képest, de viszonylag követte az alaptematikát. Viszont az Alice felnőttebb kori kalandjait, amit már az előző film feldolgozott, annyira nem tudtam magamévá tenni, annak ellenére, hogy összességében tetszett mindkét film. Ha mondhatok ilyet, a filmben sajnos Csodaország már kicsit túl valóságos lett. Figyelem, néhol részletezem majd a cselekményt!

Alice visszatér Csodaországba, ahol a Kalaposnak kell segítségére sietnie, aki mély depresszióba esett, hogy elvesztette a családját Borzadályos napon, sőt még az apjával sem sikerült rendeznie egy a kalapgyártó családra kiható konfliktust. Főhősnőnk tehát elmegy az Időhöz, aki egy nagyon pöpec gótikus kastélyban tengeti, igencsak beosztott napjait, aki persze nem akarja engedni neki, hogy visszamenjen az időben, hiszen az szörnyű következményekkel járhat. Alice azonban annyira segíteni akar, hogy fittyet hány a veszélyre, és nekivág az időtlenségen át, hogy megkeresse a Kalapos családját és megmentse a végleges elszürküléstől.

A visszaemlékezések nagyon édesek és bájosak, valamint fényt derítenek, jó néhány okozatra, ki miért viselkedik úgy ahogy, de ezek az okok annyira valóságosak, hogy a történet akár a való világban is játszódhatott volna. Szerintem ez egy kicsit illúziórombolón hathat a felnőtt nézőknek, hiszen néhol komplett családi drámát kapunk fantasy köntösben, a gyerekeknek meg talán kicsit túl depressziós, hiszen a színes karakterek mellé ez a sok búslakodás kicsit aránytalanná teszi. Senki sem azt kapja, amire számított. Egyébként is túl sok a felhő és a víz a vizuális effektek között, ennél lehetettek volna kreatívabbak. 

Ez persze a színészek játékára nem nyomta rá a bélyegét, mindenki hozta a kötelezőt, sőt a filmnek is voltak szerethető vagy épp félelmetes momentumai. Például Helena Bonhem Cartert megint hiába kerestem a Vörös királynőben, annyira eggyé váltak, valamint az Idő, mint Sacha Baron Cohen ijesztő kék kontaktlencsével is emelte a látvány színvonalát.

Bár érdekes, hogy a másfél órában alig jutott idő az előző filmben kihangsúlyozott, jó oldalon álló mellékszereplőkre. Talán csak a Fehér királynőt ismerhetjük meg jobban, de ő is kicsit 2 dimenziós marad, hiába az ígért 3d-s hatás. Ez számomra picit rontott az összképen. Mindenezek ellenére a film vége szerencsére egészen izgalmasra sikeredett, mintha az utolsó csodaországos 20 perc lett volna a legjobban megkoreografálva, míg a többi része éppen, hogy csak döcögött a cselekmény össze-vissza. 

Visszatérve a valóságba, számomra az túlságosan elrugaszkodott volt. Persze tudom, hogy a történet szerint Alice egy korát maghaladó szellemiség, de valahogy az mégiscsak képtelenség, hogy a történet elején kalózok elől menekül apja régi hajóján és egy furfangos csellel menekülnek el. Valahogy nem tudom ezt hova tenni. 

Számomra annyira furcsa volt ez a rész, amiről egyértelműen azt gondoltam, hogy biztos a képzelet szüleménye, közben kiderült, hogy mégsem. Részemről nyugodtan kihagyhatták volna akár a szanatóriumos részt is, sajnos igazából az egész kerettörténet nem sokat adott a filmhez, sajnos nehezen emésztetőre sikerült. Összességében számomra nem lesz egy sokszor újranézős alkotás, de mindenképp egy szerethető, finoman tanulságokkal tűzdelt film lehet azoknak, akik kedvelték az első részt. Meg persze a betétdal is jó. 

Kiemelt kép forrása: movies.disney.co.uk